Aki azért megy, hogy szép képeket készítsen az semmiképp se tegye utazási irodán keresztül. Olyan zsúfoltak a programok, hogy nincs idő napközben arra, hogy egy jó beállítást keressen az ember vagy egyszerűen csak a napfény túl erős napközben. Aki szeretne megismerni egy országot vagy várost az szintén kerülje az utazási irodákat, ezek az irodák annyira teletömik az ember fejét lényegtelen adatokkal városnézés közben, hogy nincs idő egy-egy város vagy hely szépségeiben gyönyörködni, nem beszélve arról, hogy ilyenkor nem mi választjuk ki, hogy mit szeretnénk látni és többnyire idő sincs semmire. Általában templomlátogatások vannak minden városban, a svájci út alatt több, mint 10 templomot mutattak meg az arra fogékonyaknak, lemerem fogadni bárkinek mutatnék egy képet valamelyik templom belsejéről nem tudnák megmondani melyikben készült a kép. Az utazás alatt volt olyan város amire csak egy óra jutott, de a többire sem jutott legfeljebb 2-3 óra, Urira ahol a Tell Vilmos emlékmű található 20 perc jutott.  Az utitársaink 90%-a nem kóstolt meg egyetlen helyi ételt vagy italt sem az utazás alatt, mi a városnézés közben mindig szakítottunk időt arra, hogy egy sört igyunk, vegyünk sajtot, pékárút vagy a fiam sonkát. A többiek a szuvenírboltok csokoládéin kívűl nem vettek semmit, mi felkutattunk egy csokoládé szaküzletet, bár az árai miatt nem sok mindent vettünk. 
 Érdemes az árakra is figyelni, főleg azért, mert Svájc nem olcsó, a gagyi Viktorinox utánzatok alig olcsóbbak, mint az eredetiek, a csokoládékkal is hasonló a helyzet, a minőségi Lindt, Callier és társai nem olcsók, de a szuvenír boltok hétköznapi csokoládéi gyakran drágábbak.

2007-ben Simon Perez azt mondta felvásárolják Magyarországot. Az ázsiaiak nem jelentették be ezen szándékukat, de ennek ellenére nyugaton jól haladnak. Felvásárolják azt ami a zsidóknak nem kellett, üzleteket, olcsó szállodákat, étterem láncokat. Lassan az összes ilyen túristák, utazók által látogatott létesítmény, mind az osztrákoknál, mind Svájcban kínai és indiai kézben lesz. Ezek színvonala rohamosan romlik, míg az áraik emelkednek. Aki nyugatra megy próbáljon magánháznál szállást keresni, nem drágábbak a fent említetteknél és a színvonalukat össze sem lehet hasonlítani. 

Az ilyen utakra az idősebb hölgyek gyakran ismerkedési, párkeresési célzattal mennek, általában esélytelenül. A férfiak vagy a párjukkal vagy gyermekeikkel mennek. 

Sem svájcban, sem Ausztriában nem láttam jobboldali tevékenységre utaló nyomot, bár baloldali vagy antifa tevékenység nyomait sem, összesen egy drogos antifával találkoztam a Rajnai vízesésnél, egy ázsiai fickóval volt. Még az ultra vagy huligán csoportok matricái is politika mentesek voltak.

Érdemes nyelvtudással vagy valakivel aki tud az adott ország nyelvén utazni, mert az idegenvezetőket a pénz hajtja, amiért képesek hatalmasakat hazudni, pénzt kapnak az éttermektől, boltoktól, üzletektől azért, hogy odairányítsák a túristákat és vásárlásra bírják őket, és ezek az üzletek általában a legdrágábbak. 

 Reggel korán keltem, kimentem a szálló elé fotózni, ekkor még jól láthatóak voltak a hegyek. Nem én voltam az első fotós, egy féltucat ázsiai nyomkodta a tabletjét és a telefonját.
 A reggeli a szokásos Lidl-ben vásárolt termékekből állt, kerestem volna indiai kenyeret, vagy ghít, de össz-vissz egy masala tea nevű, tejeskávé állagú italt találtam ami indiára utalt. Nem voltam túl éhes, de sejtettem, hogy soká fogunk ebédelni ezért a zsemle, sajt kombó mellé egy kis müzlit is lenyomtam joghurttal és megkostóltam a teát, ami ízre is tejeskávé jellegű volt, rosszabbra, fűszeresebbre számítottam. Egyébként ételből az utazás alatt itt volt a legnagyobb választék és az egyetlen hely volt ahol nem leste senki, hogy ki mennyit eszik.


Reggeli után lementünk a fiammal és vele is lőttünk pár képet, ezeken már látszott, hogy a völgyből jön fel a pára.

Mire összepakoltunk és lecuccoltunk a buszhoz, már fent volt a köd. Kerestük az esti lila "tehenet", de már nem találkoztunk vele. Pedig egész közel jöttek, sőt, volt amelyik a parkolóban csámborgott.


 Indultunk Berchtesgaden felé. Sajnos nem a Sasfészek volt a cél, pedig a sóbányát szívesen felcseréltem volna a hegyi kilátással. Persze utólag jobb volt a bánya, biztosan bosszankodtam volna, hogy a ködtől nem látni semmit odafent. Talán egyszer a közeljövőben oda is eljutok.
 Jó tíz éve jártam a Hallstatti sóbányában, ezért nem számítottam semmi újdonságra. 


Beöltöztünk fekete melós cuccba és mentünk a kisvonathoz. Innentől tilos volt fotózni. Nekünk tilos, a dolgozóknak kötelező, az első kép a kisvonaton készül, amit 6 oiróért árultak a végén. 
A leszállás után rövid séta, egy kis interaktív vetítés, majd jött a csúszda ahol hármasával, négyesével csúsztunk le. Itt készült a következő kép, szintén 6 oiró a célban. Néhány interaktív vetítés útközben, néhol magyar kísérő szöveggel, majd egy rövid hajókázás, interaktív vetítéssel, ismét csúszda, ismét fénykép 6 oiróért, a végén lifttel fel, majd kisvonattal vissza a kiinduló pontra. Itt a shop ahol a képeket át lehetett venni és vásárolni arany áron a helyi sóból. Szuvenírként azért vettünk fél-fél kilót és kaptam a fiamtól az ásványgyűjteményembe egy félkilós kősót. A képeket nem kértük. Az alábbi kép még Halstattban készült.


Hazafelé visszakaptuk a visszajáró pénzt a buszon (van egy marék aprópénzem svájcból). Majd megálltunk ebédelni a sokat szidott Rosenberger éttermek egyikénél. Valóban elég silány a többi étteremhez képest. Egy-egy pizzát ettünk a fiammal, én vegát amit nem értek miért nevez az egész világ vegának, mert gomba van rajta és a gomba nem növény, a fiam Diavolót, ami nyomokban sem emlékeztetett arra amit egykor a kiskőrúton árultak a főleg egyetemesták által látogatott népszerű pizzériában (na ki tudja melyikre gondolok?).
Hazafelé pihennenni próbáltunk amit hol valami softrock zenei dvd-vel, hol pedig osztrák sramlival "támogattak" a sofőrök. Fáradtan, de élményekkel tele értünk haza, viszonylag korán, hogy a helyiek még tömegközlekedve is haza tudjanak menni.

 Reggel a lehető legkorábbra kértük a reggelit, hogy időben tudjunk indulni, a szállás vezetői készségesek voltak, 15 perccel kaptuk hamarabb a reggelit, mint korábban. Csomagolás, pakolás a buszba és irány Lugánó. Előbb beugrottunk Altdorfba, megnéztük Tell Wilmos emlékművét, egy tetszetős kisváros főterén állt.


Benéztünk a szuvenirboltba, mert olyat még alig láttunk 300-at a héten, majd szemben a pékségben vettünk pékárút, Mandulás rudat és diós kiflit, az előző napi zsömlék után szinte ingyen 800-1100 Ft körül darabját. Dél körül fogyasztottuk el, meglepően sok töltelék volt bennük. 


 Lugánó felé dugóba kerültünk, kifogtuk a szombat reggeli csúcsforgalmat. Meglepően csendesen viselte mindenki a várakozást vagy épp lassú haladást, csak innen-onnan jött egy-egy elégedetlenkedő morgás néha.
Lugánóra egy óránk maradt, talán a tó az egyetlen valamire való látnivaló és az ezüstösen tükröződő avantgard szobrok mindenfelé. Amíg a többiek templomot néztek, mi kihasználtuk az egy órát és megnéztük a helyi zsibpiacot.Volt ott minden, pedig alig pár asztalból állt. SS gyűrűk, régi pénzek, képeslapok. Ismerve a helyi árakat nem is érdeklődtünk.


Benéztünk egy kis piac szerű boltba, sajtot szerettünk volna venni, de a kiszolgálás elég balkáni volt ebben a tipikus olaszos külsejű városban. Egy tipikus olasz külsejű hölgy furakodott elénk akit egyből kiszolgáltak, szerencsétlenségünkre a teljes sajt és sonka készletből kért 10-10 dekát, természetesen hajszálvékonyra szeletelve.
10 perc várakozás után fájó szívvel hagytuk ott az alig 10.000 Ft/kg árú olcsó alpesi sajtot amit kinéztünk magunknak. Túl sok időnk nem maradt, ezért indultunk a találkozó hely felé, meglepődve láttuk, hogy a fagyit nem tölcsérbe, hanem mindkét végén lyukas hengerbe adják.


Vetettünk még egy utolsó pillantást a főtéri szökőkútra és indultunk Lichtensteinbe. 

Már az első Svájcban töltött napon kiderült, hogy a befizetett összegből kapunk majd vissza, nem hajókáztunk a zuhatag alá és több helyen is kaptunk csoportos kedvezményt - 5 fran, 2 fran, fél fran stb. -a hölgy a svájciakkal ellentétben nem tudta kimondani a frank szó végén a k betűt és olyan gyakran használta helytelenül, hogy több utas is átvette. 
Már az első napon jeleztük, hogy a visszajáró pénzt még svájcban szeretnénk visszakapni, mert egy marék aprót sehol nem fognak nekünk visszaváltani. Vaduz volt az utolsó megálló ahol még elfogadták a svájci frankot fizetőeszközként, a pénzünket többszöri kérés ellenére sem kaptuk meg.


Vaduzban kisvonatra szálltunk ahol erős németes akcentusú magyar nyelvű kisérőszöveget kaptunk a szüneteket a helyi valcerrel töltötték ki amit természetesen meg lehetett vásárolni CD-n. A főváros itthon még kisvárosnak is kicsi lenne, a város fölött az uralkodó vára vonta magára tekinteteket. A Vörös háznál megálltunk egy fotó szünetre ahol elkapott minket a vihar, szerencsére sikerült pár jó képet lőni előtte.


A vörös ház előtt található az ország legnagyobb szőlőültetvénye, mely 3 hektáros (itthon egy ekkora terület a Pista bácsi éves bor fogyasztását sem fedezné, nem hogy egy országét túristákkal). Ezután végig caplattunk a településen, megnéztük a vonatból a templomot, a parlamentet és a múzeumokat. A főtérre visszaérve még egyszer kértem a pénzünket amit természetesen nem kaptam meg. A helyi ajándékboltban egy magyar lány is volt az eladók közt, egyébként a bolt kínai tulajdonban volt és alig kínált helyi terméket a hűtőmágneseken és a szokásos apróságokon kívűl.  Miután szétnéztünk a boltban elindultunk a parlament felé, az eső miatt a fiam visszafordult, én felhúztam a fotóstáskára az esővédő huzatot és bőszen lépkedtem az esőben. 


A parlament mellett egy iskola volt, utána a templom, a templon falából egy furcsa szobor állt ki, oda mentem megnézni, egy használaton kívűli vízköpő volt, nagyjából fél méterre az esőcsatorna kivezetésétől.


Amikor visszafordultam elállt az eső, túl sok időm nem volt ezért esély sem volt arra, hogy egy múzeumot megnézzek, visszamentem a találkozó pontra, utolsó pillanatban értem a büféhez, zárás előtt vettem egy helyi sört, tipikus német láger sör volt ez is. A helyi újságot Vaterlandnak hívják ezt Faterlandnak ejtik.


A városnézés után ismét osztrák területre mentünk, a szállásunk Innsbruck közelében volt a Hotel Olympiában, a '76-os olimpián volt a sportolók szállása. Természetesen itt is a legtávolabbi szoba lett a miénk. A bejáraton belépve a tulajdonosról készült óriási kép fogadott minket a recepció mellett, a száriban feszítő középkorú hölgy természetesen indiai, ahogy a szálló vendégeinek 90%-a is. Vacsora előtt csináltunk pár képet a hegyekről, majd mentünk vacsorázni.



Legnagyobb örömömre nem kellett húsmentes ételeket keresni, két féle szabdzsi volt, két féle rizs és sült krumpli volt köretnek, volt egy híg paradicsomleves amit az indiaiak a mellette tálalt ételekkel dúsítottak, volt indiai lepény kenyér, csili szósz, zöldséggel töltött tészta. A húsevőknek volt valami currys hús és halrudacska, ha jól emlékszem.
Végig ettem a húsmentes kajákat, a fiam is ezekből válogatott, de ő a csípősségre ment. A fiam kétszer én háromszor szedtem. 
Egyébként akinek esze volt nem nézelődött vacsora közben, mindenhol kézzel ettek, még aki ismerte is az evőeszközök használatát gyakran letette azokat és csípett egy-egy falat rizst kézzel.


A szobánk tisztasága hagyott maga után némi kívánni valót. Az űlőke nem volt letakarítva, ha nem kellett volna használnunk záros határidőn belül akkor jeleztük volna a recepción, bár nincsenek illúzióink, egy órán belül biztos nem lett volna tiszta. Megoldottuk magunk. Fürdőkád volt, zuhanyfüggöny és lefolyó nem. Az ágynemű ki volt ugyan mosva, de itthon az oldalszobában sem biztos, hogy feltennénk ilyen állapotú takaró huzatot vagy lepedőt.

Ha már Ausztria, akkor Milka csoki és a lila tehén...


Valóban ilyen színe volt, a csalás annyi, hogy nem tehén, hanem bika van a képen.

Reggel pihenten keltünk, a szokásos svédasztalos reggeli Lidl-ben vásárolt ételekből, a desszertnek szánt gyümölcskoktél tegnapi lehetett, már erjedni kezdett, ahogy elnéztem senki sem ette meg.
Végre a hegyekbe mentünk, első úticélunk a Jungfrau csúcsa, gondoltuk... Persze nem mentünk fel.
Indulás után két helyen is megálltunk fotózni, ezért mindannyian hálásak voltunk, gyönyörű volt a kilátás mind a két helyen.



Az első megállónál a Jungfrau csúcsát néztük meg messziről, a második pihenőnél egy tóra volt gyönyörű kilátás.

A vasútállomásra időben odaértünk, majdnem egy órát kellett várnunk. Ez idő alatt beszélgettem pár útitárssal a fotózásról és csináltam pár képet a környék csúcsairól, ódon házakról és az előzőnap vásárolt sajthoz vettünk pár zsömlyét, darabját 500Ft-ért, az egyikhez egy kis svájci zászlót is kaptunk.
A vonat félútig vitt, a csoportnak külön szakasz volt lefoglalva. Félúton egy étteremben vártuk a következő vonatot, amíg vártunk ittunk egy helyi sört és gyönyörködtünk a hegyekben. A bejáratnál ki volt téve egy kis szakajtónyi gyufa a hegy fotójával, 10 perc alatt elfogyott az összes, olyanok akik nem dohányoznak és olyanok akik akár az éttermet is megvehetnék vitték a legtöbbet. 
Mi útközben tudtuk meg, hogy nem megyünk fel a csúcsra, állítólag nagyon sokba került volna, gyanítom ez nem igaz, valószínűleg a sűrű programok miatt nem jutott rá idő. A hegycsúcs alatti megállónál szálltunk le a vonatról, a táj, a hegyek gyönyörűek. Szétnéztünk a szuvenírboltokban, semmi újdonságot nem láttunk. Mivel megéheztünk, a sajt meg a buszban maradt benéztünk egy étterembe. Ettünk egy-egy röstlit alpesi sajttal én egy kávét ittam, a fiam egy üdítőt ivott, ez így potom 20.000 Ft volt. Én németül rendeltem a fiam angolul, amikor fizettünk a pincér csaj megkérdezte honnan jöttünk:
- Where are you from? -kérdezte
- From Hungary. Válaszolt a fiam.
- Az jó mert én is onnan. Jött a válasz a pincérlánytól.
Ezen jót nevettünk. Bár elég elszomorító a helyzet, hogy nyugatra kell menni azért, hogy megéljen valaki.
A visszaúton is a tájban gyönyörködtünk, odafelé mindenki a vonatablakban állt és fotózott, visszafelé már csökkent a fotózási kedv, inkább csak gyönyörködött mindenki.
A következő úticél a Trümmelbach gleccser vízesés. Tolkien 1911-ben utazott erre, annyira lenyűgözte a táj, hogy erről mintázta Völgyzugolyt (Rivendellt), nem csak a leírás hasonlít, de még saját kezűleg készített illusztrációja is.

A vízesés hatodik szintjéhez lifttel mentunk, innen felgyalogoltunk a 10.-re majd le az aljához. Én mindenhol megálltam fotózni, az órát nem néztem ezért kicsit gyorsabban szedtem a lábam, ezt kicsit sérelmezte a fiam, de nem lett belőle örök harag, mondjuk túl sok jó kép sem.

Ez a helyszín is tele volt túristákkal, rengeteg ázsiai is volt, de itt többnyire inkább arabok voltak. Volt egy agyhalott német túrista is aki a botjait heggyel fölfelé tűzte a hátizsákjába, a lépcsőn lefelé, ha megcsúszok simán felnyársal vele. Nem akartam balhét ezért a lehető leggyorsabban megelőztem.


Az egyik útitársunk egy Nikon D3000-es szériájú fényképezőgépet vett elő amikor látta, hogy én is fotózom a vízpermetben. Elkezdtem mutogatni neki, hogy az enyém vízálló, az övé nem. Hiába kiabálok, a dübörgéstől nem hallotta volna, ezért odamentem és szóltam neki, hogy törölje meg és vegye ki az aksit amíg megszárad a gép. Szerencsére nem lett baja.
 A szállásra viszonylag korán értünk oda, az előre megrendelt vacsorát nem tudták korábban felszolgálni ezért elmentem fotózni, végig sétáltam a falun, se bolt, se kocsma sehol, a strand dugig volt fürdőzőkkel, mindenkinél hűtőtáska.

Míg nálunk minden templom közelében van kocsma addig ez Svájra nem igaz.
 Vacsoránál megkérdezték, hogy milyen pizzát kérek. Mondom zöldségeset. Ja nem margaritát vagy halasat, csak ezek vannak. A halas mióta húsmentes? Legközelebb nyulat vagy vidrát szolgálnak fel, mert az agyhalott katolikusok böjtkor azt is szoktak enni?

 Reggel korán keltem és sétáltam a tó mellett, pár képet készítettem a napkeltéről és a sirályokról. A strandnál egy francia fickóval találkoztam, hajnalban a tóban fürdött. A két hegycsúcs közt felkelő nap Sauron szemére emlékeztetett, ezt már később a szálló teraszáról néztük. 
 Az napi első úticélunk Luzern volt, szintén egy tó partján fekszik és egy folyó vágja ketté, leghíresebb építménye egy fahíd. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a híd közepén szuvenír bolt éktelenkedik. A hídig együtt mentünk a többiekkel, innen ők a templomok felé fordultak, mi a városban gyönyörködtünk. Az idegenvezető által "wolkitolki"-nak elkeresztelt fülest ekkor már a buszon hagytuk, amíg hazafelé össze nem szedték nem is nyúltunk hozzá.
 

 Itt is ittunk egy helyi sört, a sörgyárat már útközben kiszúrtuk, egy mókus a címere a sörnek. Az egyik szuvenírboltban megajándékoztam a fiam egy Viktorinox bicskával, a nevét ingyen gravírozták a nyelébe. A város tipikus európai nagyváros képét mutatta, néhány díszesen festett épülettel, melyek a folyótól távolabb álltak. Itt már több óraüzlet is volt, az 1-2 milliós órák nem voltak ritkák, addig csak olcsóbb pár százezres túristáknak szánt órákat láttunk.  A legdrágább óra egy kézzel gyártott Omega volt, 174.000 CHF kb. 52.000.000 FT


 Svájcban mindenhol látni az ország zászlaját, úton-útfélen ki van téve, sok helyen még a hegyoldalakra is ki van festve. Legtöbb helyen 3 zászló van kitéve, az állam, a kanton és a város zászlaja.
Svájc független állam, de a történelem folyamán rengeteg győztes háborút vívott, méltán büszkék lehetnek a svájci gárdára és a legmodernebb felszereléssel elátott hadseregükre. Ennek ellenére sehol egy emlékmű vagy emléktábla amely a győzelmekre vagy a hősökre emlékezne. Svájcban is gondot jelent a hadsereg utánpótlása a fiatalok zöme alkalmatlan a katonai szolgálatra, túlsúly vagy betegség miatt.

Luzernben vettünk piszkét 10 dekát 1800 Ft-ért, a városban annyira elnézelődtünk, hogy a buszhoz már kapkodni kellett a lábunk, szerencsére időben odaértünk. Volt egy idősebb anya-lánya páros akik rendszeresen elkéstek, szinte minden megállónál várni kellett rájuk.
A busz utasai többnyire egyébként szülő-gyermek párosok voltak, csak néhány idősebb házaspár volt, egy nagymama-unoka páros és egy fiatalabb pár.


Következő úticélunk Bern volt, a város címere egy medve, a városkapunál egy egész állatkertet építettek nekik.
A város szűk főutcája tele van butikkal ahol épp most mindenki szerencséréjére 50-70%-os leértékelés volt. Amíg a többiek templomot néztek, mi a várost jártuk. Élelmiszer bolt közel-távolban sehol, egy újságos standon vettünk üdítőt, teljesen olcsón 1200Ft-ért. A városban érezhető az olaszos hatás, bár inkább csak a szobrokon, szökőkutakon és a városházán. Végül a szomjúság rávett arra, hogy Európa második legdrágább városában beüljünk a főutcától távolabb egy csendes italmérőbe és potom 2500Ft-ért igyak egy sört, a fiam almabort ivott, kraft, vegán, gmo és minden mentes változatban, hasonlóan olcsón. Itt már erősen merült a fényképezőgépem aksija és a másnapi kiránduláson szerettem volna vele többet fényképezni, ezért itt csak pár képet csináltam.


Este fáradtan értünk a szállásra, aznap több, mint 10 Km-t gyalogoltunk, bár a busz viszonylag kényelmes volt a hosszú utazás is fárasztott mindenkit. Amikor már majdnem mindenki bóbiskolt a buszon, az idegesvezető hölgy bejelentette, hogy jobban tudjunk pihenni egy meditatív nyugtató zenét fognak betenni, így aztán a '80-as évek slágereire morgolódott mindenki alvás helyett.
Vacsoránál megkérdezték, hogy még mindig vegetáriánus vagyok-e....

A szálláson a szobákban nem volt wifi, csak a recepciónál, az étkezőben és a teraszon. Minden készülékhez külön kódot adtak. Nem rossz üzleti fogás, persze azért nem mindig fogyasztottunk, ha igénybe vettük a wifit.

Reggel korán keltem, a szálláson még a recepciós is aludt, így ittam egy konzerv kávét és elindultam napkeltét fotózni. A táj lenyűgöző volt, kisétáltam a faluból a főút mellett kelet felé, miközben fotóztam az út felét lezárták, mivel úgy gondoltam nyugatra megyünk így nem foglalkoztam vele és később a sofőröknek sem szóltam. A kellemes reggeli séta után visszamentem a szállásra, ahol nem sokkal később szervírozták a svédasztalos reggelit. A csoportunk volt előre véve, hogy korán tudjunk indulni. Amikor nyitották az étkezőt egy ferdeszemű pár elénk pofátlankodott, a férfi elkezdte összefogdosni a késeket, amelyek egyébként teljesen egyformák voltak, az egyik sofőrünk szólt rá elég eréjesen. Valószínűleg egy szót sem értett belőle, de a hangsúlytól megrettent és odébbállt. A reggeli a szokásos Lidlben vásárolt ételekből állt, kiegészítve egy nagyon híg kávénak nevezett löttyel, már gyerekkoromban jártam az NDK-ban, tudom milyen a német kávé, napközben szeretem is, de ez sokkal hígabb volt és vizezett tejet adtak hozzá. Szerencsétlenségemre az ázsiai nővel szemben ültem le, aki a villával úgy evett, mintha pálcika lenne és közben potyogott az étel a szájából a tányérjára, meg néha az asztalra.
 Természetesen kelet mentünk, beleszaladtunk az útlezárásba, de nem tartott fel minket sokáig Útban Svájc felé megtudtuk, hogy az utazási iroda állandó szállását felvásárolták a kínaiak valamint azt is megtudtuk, hogy a Rosenberger étterem láncot is szintén kínaiak vásárolták fel, az előbbiben a színvonal alaposan visszaesett és kínai ételeket főznek kizárólag. A Rosenbergernél az árak emelkedtek és a korábban ingyenes wc használat fizetős lett, ezért a másik nagy lánc éttermeinél fogunk megállni.
 Első úticélunk St. Gallen volt. Itt a híres kolostori könyvtárat és egy templomot néztünk meg.
A kolostarban tilos volt fényképezni, a könyvtár nem volt túl nagy, a polcokon lévő könyveket hálóval védték, néhány kódexet mutattak be asztali tárolókban ezen kívűl egy főpap múmiáját mutatták be és a családja szarkofágjait, valamint egy hatalmas földgömböt amelyet hadizsákmányként szereztek.
 A templom rendkívűl díszes volt, ide azért mentünk be, mert a fiam még mutatott némi érdeklődést iránta.


A belvárosban olaszos erkélyek színesítették a házakat, néhol színes ablakkeretekkel és spalettákkal. Ezek nélkül elég unalmas képet nyújtana.

 Második úticélunk Schaffhausen az óragyártás központja, de ebből nem láttunk semmit a Rajna a vízesést néztük meg ami igen lenyűgöző. Itt a sofőrunk a folyó rossz oldalára állt, idő nem volt másik helyet keresni ezért választanunk kellett, vagy gyalog nézzük meg vagy hajóval bemegyünk elázni a vízesés alá. Mi a sétát választottuk, már csak a fotósfelszerelésre való tekintettel is. Első programunk a helyi sör megkóstolása volt, itt szembesültünk először a svájci árakkal, egy átlag sör 2000-2500Ft volt az egész országban. Mivel a csoport az első hajóra nem kapott jegyet volt időnk bőven kényelmesen végig sétálni a vízesés mellett.


A butikokban mindenhol Victorinox bicskákat, svájci csokit és kolompokat árultak. Itt kaptam egy kiváló svájci katonai bökőt a fiamtól. Ezeket a késeket egyébként ugyanannyiért árullják az egész országban.
 A vízeséstől Zürichbe utaztunk.


Zürich hangulatos város, rengeteg ódon épülettel, folyóval, tóval, villamossal (a helyiek nemet mondtak a metróra), és rengeteg drágábbnál, drágább üzlettel. Itt már svájci németet beszélnek, ha valaki nem ezen a nyelven szólal meg akkor olaszul és franciául is próbálkoznak, de többnyire angolul is beszélnek, ez egyébként jellemző az egész országra. Mi külön mentünk a csoporttól, templomból már láttunk eleget és az idegenvezető hölgy folyamatös makogása sem vonzott.. Séta közben rábukkantunk a Ströh és Lindt márkaboltjára, elképesztő árakon árulják a termékeiket. Persze azért vásároltunk a családnak édességet.
Indulás előtt tájékozódtam a söreikről, világhírű kézműves söreik vannak, de ilyen árak mellett kizárt volt, hogy megkóstoljuk, egyébként nem is igazán láttunk sehol. Amíg a többiekre vártunk ittunk egyet a solymos sörükből. Egyébként az összes kommersz sörük német láger típusú sör. Nem rosszak, de semmi extra nincs bennük.


 Zürichben Vespás találkozó volt, a város tele volt robogókkal, persze ez nem egy olyan buli, mint az angoloknál, ahol módok és skinheadek buliznak, itt tök egyszerű átlagemberek gyülekeztek, 5-10 fős csoportokban a város különböző pontjain.
 Innen már a szállásunkra mentünk Bouchsba. A szállás indiai kézben volt, a recepciós jól beszélt magyarul, valószínűleg határon túli magyar volt. A szálló egy tó partján volt, hegyekkel körülvéve, gyönyörű helyen.
 Vacsora három fogásból állt minden nap. Az utazási irodánk elfelejtette továbbítani, hogy húsmentes menüt kérek, szerencsére nem akadtak fenn a dolgon, Az egyik útitársunk szerint ez csak divat. Már több, mint 20 éve divatolok, az indiai pincér csaj felmenői pedig már legalább 4000 éve, tartós divat. Választhattam pizza, vagy az esti főétel hús nélkül (rizs párolt zöldséggel), az utóbbit választottam, gondoltam tesznek rá egy kicsit több zöldséget, tévedtem. 
 A pincért felhívta a figyelmünket, hogy lehet sört és üdítőt kapni, a helyi árakhoz képest olcsón 1700Ft-ért. Kérdeztük a vízet, a pincér azt mondta az jár a vacsorához, az ideges vezetőnk azt fordította nagy makogva és őőőőőzve, hogy az annyiba kerül, mint a sör, ezért ne igyon senki vízet. Eddig sem sokat törödtünk a hölggyel, de innentől levegőnek néztük.
A szobánk szokás szerint a bejárattól legmesszebb volt, fogmosó és vízes pohár is volt, a kézmosó itt is fel volt vízezve, a szappant naponta cserélték.
Vacsora után sétáltam egyet, gyönyörködtem a naplementében.

 6 napos nyugat-európai buszos körutazáson vettem részt, az itt megtapasztalt élményeket, benyomásokat írom le, napokra lebontva. 
 Egy korábban számunkra ismeretlen utazási iroda útjára fizettünk be a nagyobbik fiammal a helyi utazási irodán keresztül. A TDM travel az utastársaink szerint egy megbízható utazásszervező cég, ezt többé-kevésbé meg is tapasztaltuk. Az idegenvezető egy idősebb hölgy aki rendszeresen fogalmazásgátlót szed, hat nap alatt egyetlen egy olyan mondatot hallottunk tőle amelyben nem hangzott el az "öööööö", kis híján meg is tapsoltuk. 
 A viszonylag olcsónak tűnő ár elég rohamosan gyarapodott: félpanzió, biztosítás, lemondási biztosítás, belépők stb.
Aztán amikor azt hittünk ennyivel megúsztuk az indulás előtt megkaptuk a nyomtatványt amelyen további belépők és költségek szerepeltek, például a Rajnai vízeséshez 5CHF ami a weboldal szerint csak 2CHF vagy 2€. Az utóbbi belépők a TDM katalógusában szerepeltek, a mi utazási irodánkéban nem.
A fenti összegeket nem sokkal indulás után begyűjtötte az idegenvezető, aki elsőre szimpatikusnak tűnt, bár zömében a kormánypárt propaganda szövegét szajkózta, alátámasztva a nyugati útjain tapasztaltakkal.
 Első napi úticélunk Innsbruck volt. A szlovákiáhozhoz hasonlóan itt is helyi idegenvezetőt kell fogadni, itt egy idősebb hölgy kalauzolt minket, bár a saját idegenvezetőnk eléggé elnyomta, inkább csak a látszat kedvéért volt ott.
 Innsbruck egy csendes egyetemi város képét mutatta, az egyetem parkjában azért láttunk migránsokat és a túristák zöme is olasz vagy ázsiai volt, zömében indiaiak.

Az idegenvezető hölgy "beszéde" annyira idegesítő volt, hogy az "audió guide" készüléket csak addig használtuk amíg megtudtuk az indulás időpontját s a találkozó helyét. A hölgy egyébként templom mániás, minden településen, városban a templom vagy templomok és vallási helyek voltak az elsők amelyeket megmutatott. Mi a szabad városnézést választottuk mindenhol. Részben azért, hogy ne halljuk az idegesítő hölgy makogását, részben azért mert nem voltunk kíváncsiak 35 templomra. 

A főutcán mindenféle ingyenélő produkálta magát, pantomimesek, tehetségtelen festők, grafikusok, zenészek. Az erkélyes középkori épületek olasz hatásról tanúskodtak, de ez csak a főutcára volt jellemző.


Mi a helyi ételek, italok felé fordultunk, a fiam egy sonka üzletet talált, amit nagyon sajnált, hogy nem hazafelé útban bukkantunk rá, így csak egy kis kóstolót vásárolt. A hosszú buszozás közben meg is szomjaztunk, a főutcától távolabb bukkantunk egy hangulatos becsületrontóra. A fiatal csaposnak nem voltunk szimpatikusak, ha nem lettünk volna szomjasak tovább is állunk.
 A szállásunk Obsteigban volt, csendes osztrák falu amely a vendéglátásból él főként. A szállsunk tele volt ázsiaiakkal, egy szintet a sárgák foglaltak el, másfelet az indiaiak. A személyzet főként szlávokból állt, talán tótok lehettek. Svédasztalos vacsorát kaptunk és asztalonként egy-egy üveg savanyú spanyol bort, Mindent a Lidlben vásároltak, sajtot, müzlit, bort stb. Ez egyébként jellemző volt a másik osztrák szállásunkra és a svájcira is.
Vacsora előtt és után szét néztem a faluban, előtte a hegyeket, utána a falut néztem meg. 


Este még szerettem volna inni egy sört, mivel a szálláson nem találtam bárt, söntést vagy hasonlót a recepciósnál érdeklődtem, aki a konyhába küldött. A konyhában egy idősebb szláv hölgyet találtam aki a bárhoz küldött, kifelé velem tartott, beszélgetni próbált, de fáradt voltam nem volt hangulatom hozzá, ő azt hitte nem beszélek németül, ezért angolul próbálkozott, végül annyit kiböktem, hogy magyar vagyok. A bár egy üres polc volt előtte félkör alakú asztallal ami szintén üres volt, a csapolt Hirter sört valahonnan hátulról hozta. A szobánk tiszta volt, a kézmosó alaposan fel volt vizezve, törölköző és kéztörlő volt, de pohár nem. A szobánk erkélyre nyílt, aznap volt a holdfogyatkozás, de pont a másik oldalon, így lemaradtunk róla.

Ui: A buszsöfőrök kávét, üditőt és sört árultak a buszon, viszonylag elfogadható áron, ennek majd inkább svájcban lesz jelentősége. Utolsó este azt is megtudtam, hogy pálinkát is árultak.

 Az új munkahelyemre első napon amikor délutánra kellett mennem nem néztem meg a helyi menetrendet, így a helyi járat az orrom előtt ment el. Nézem a menetrendet, semmi gond, kicsit neccesen, de a következővel is beérek, ha nem késik. Jön a busz, kedves mosolygós teltkarcsú hölgy vezeti. Viszonylag pontosan indulunk, tartja a menetidőt is, majd a főtéren megáll és elmegy a cukrászdába süteményt venni, hát naná, hogy 5 percet késtem...
 Másnap egyel korábbi busszal indulok, így mindenki előtt félórával bent leszek, de legalább nem kések el, gondoltam én. Már célegyeneshez közeledtünk amikor lerobbant a vadonatúj Merdzsó busz. 2 perc és újra indult, majd a következő megállóban ismét lerobbant, ekkor már 3-4 percet kellett várni azután leszálltam, amikor a sarkon befordultam és hátra néztem a busz még ott állt a megállóban....
 Hazafelé jövet a megálló nem az út szélén van, hanem egy kis járdaszigeten ahova be kell kanyarodni a busznak. Az első délutáni műszak után várom a buszt, egyedül a kis beszögellésben, ha késik a busz vagy nem vesz fel a sofőr akkor a szomszéd városban kell éjszakáznom. Közeledik az indulási idő, senki nem jön a megállóba, amin csodálkozom, mert több gyár és üzem is van a közelben. Egyszer csak érkezik a busz, megáll a sarkon ahol a többi utas várta, na futás, az utolsó pillanatban tudok felugrani rá, másnaptól én is az útszélén vártam.
 Gyakori eset, hogy szállok fel a buszra, az eleje tömve van, a hátulja teljesen üres, de szó szerint, az elején már állóhely sincs a végén meg tucatnyi szabad ülőhely van, biztosan van valami új közlekedési törvény, hogy csak a sofőrtől 2 méternyi távolságban szabad utazni.