Reggel a lehető legkorábbra kértük a reggelit, hogy időben tudjunk indulni, a szállás vezetői készségesek voltak, 15 perccel kaptuk hamarabb a reggelit, mint korábban. Csomagolás, pakolás a buszba és irány Lugánó. Előbb beugrottunk Altdorfba, megnéztük Tell Wilmos emlékművét, egy tetszetős kisváros főterén állt.


Benéztünk a szuvenirboltba, mert olyat még alig láttunk 300-at a héten, majd szemben a pékségben vettünk pékárút, Mandulás rudat és diós kiflit, az előző napi zsömlék után szinte ingyen 800-1100 Ft körül darabját. Dél körül fogyasztottuk el, meglepően sok töltelék volt bennük. 


 Lugánó felé dugóba kerültünk, kifogtuk a szombat reggeli csúcsforgalmat. Meglepően csendesen viselte mindenki a várakozást vagy épp lassú haladást, csak innen-onnan jött egy-egy elégedetlenkedő morgás néha.
Lugánóra egy óránk maradt, talán a tó az egyetlen valamire való látnivaló és az ezüstösen tükröződő avantgard szobrok mindenfelé. Amíg a többiek templomot néztek, mi kihasználtuk az egy órát és megnéztük a helyi zsibpiacot.Volt ott minden, pedig alig pár asztalból állt. SS gyűrűk, régi pénzek, képeslapok. Ismerve a helyi árakat nem is érdeklődtünk.


Benéztünk egy kis piac szerű boltba, sajtot szerettünk volna venni, de a kiszolgálás elég balkáni volt ebben a tipikus olaszos külsejű városban. Egy tipikus olasz külsejű hölgy furakodott elénk akit egyből kiszolgáltak, szerencsétlenségünkre a teljes sajt és sonka készletből kért 10-10 dekát, természetesen hajszálvékonyra szeletelve.
10 perc várakozás után fájó szívvel hagytuk ott az alig 10.000 Ft/kg árú olcsó alpesi sajtot amit kinéztünk magunknak. Túl sok időnk nem maradt, ezért indultunk a találkozó hely felé, meglepődve láttuk, hogy a fagyit nem tölcsérbe, hanem mindkét végén lyukas hengerbe adják.


Vetettünk még egy utolsó pillantást a főtéri szökőkútra és indultunk Lichtensteinbe. 

Már az első Svájcban töltött napon kiderült, hogy a befizetett összegből kapunk majd vissza, nem hajókáztunk a zuhatag alá és több helyen is kaptunk csoportos kedvezményt - 5 fran, 2 fran, fél fran stb. -a hölgy a svájciakkal ellentétben nem tudta kimondani a frank szó végén a k betűt és olyan gyakran használta helytelenül, hogy több utas is átvette. 
Már az első napon jeleztük, hogy a visszajáró pénzt még svájcban szeretnénk visszakapni, mert egy marék aprót sehol nem fognak nekünk visszaváltani. Vaduz volt az utolsó megálló ahol még elfogadták a svájci frankot fizetőeszközként, a pénzünket többszöri kérés ellenére sem kaptuk meg.


Vaduzban kisvonatra szálltunk ahol erős németes akcentusú magyar nyelvű kisérőszöveget kaptunk a szüneteket a helyi valcerrel töltötték ki amit természetesen meg lehetett vásárolni CD-n. A főváros itthon még kisvárosnak is kicsi lenne, a város fölött az uralkodó vára vonta magára tekinteteket. A Vörös háznál megálltunk egy fotó szünetre ahol elkapott minket a vihar, szerencsére sikerült pár jó képet lőni előtte.


A vörös ház előtt található az ország legnagyobb szőlőültetvénye, mely 3 hektáros (itthon egy ekkora terület a Pista bácsi éves bor fogyasztását sem fedezné, nem hogy egy országét túristákkal). Ezután végig caplattunk a településen, megnéztük a vonatból a templomot, a parlamentet és a múzeumokat. A főtérre visszaérve még egyszer kértem a pénzünket amit természetesen nem kaptam meg. A helyi ajándékboltban egy magyar lány is volt az eladók közt, egyébként a bolt kínai tulajdonban volt és alig kínált helyi terméket a hűtőmágneseken és a szokásos apróságokon kívűl.  Miután szétnéztünk a boltban elindultunk a parlament felé, az eső miatt a fiam visszafordult, én felhúztam a fotóstáskára az esővédő huzatot és bőszen lépkedtem az esőben. 


A parlament mellett egy iskola volt, utána a templom, a templon falából egy furcsa szobor állt ki, oda mentem megnézni, egy használaton kívűli vízköpő volt, nagyjából fél méterre az esőcsatorna kivezetésétől.


Amikor visszafordultam elállt az eső, túl sok időm nem volt ezért esély sem volt arra, hogy egy múzeumot megnézzek, visszamentem a találkozó pontra, utolsó pillanatban értem a büféhez, zárás előtt vettem egy helyi sört, tipikus német láger sör volt ez is. A helyi újságot Vaterlandnak hívják ezt Faterlandnak ejtik.


A városnézés után ismét osztrák területre mentünk, a szállásunk Innsbruck közelében volt a Hotel Olympiában, a '76-os olimpián volt a sportolók szállása. Természetesen itt is a legtávolabbi szoba lett a miénk. A bejáraton belépve a tulajdonosról készült óriási kép fogadott minket a recepció mellett, a száriban feszítő középkorú hölgy természetesen indiai, ahogy a szálló vendégeinek 90%-a is. Vacsora előtt csináltunk pár képet a hegyekről, majd mentünk vacsorázni.



Legnagyobb örömömre nem kellett húsmentes ételeket keresni, két féle szabdzsi volt, két féle rizs és sült krumpli volt köretnek, volt egy híg paradicsomleves amit az indiaiak a mellette tálalt ételekkel dúsítottak, volt indiai lepény kenyér, csili szósz, zöldséggel töltött tészta. A húsevőknek volt valami currys hús és halrudacska, ha jól emlékszem.
Végig ettem a húsmentes kajákat, a fiam is ezekből válogatott, de ő a csípősségre ment. A fiam kétszer én háromszor szedtem. 
Egyébként akinek esze volt nem nézelődött vacsora közben, mindenhol kézzel ettek, még aki ismerte is az evőeszközök használatát gyakran letette azokat és csípett egy-egy falat rizst kézzel.


A szobánk tisztasága hagyott maga után némi kívánni valót. Az űlőke nem volt letakarítva, ha nem kellett volna használnunk záros határidőn belül akkor jeleztük volna a recepción, bár nincsenek illúzióink, egy órán belül biztos nem lett volna tiszta. Megoldottuk magunk. Fürdőkád volt, zuhanyfüggöny és lefolyó nem. Az ágynemű ki volt ugyan mosva, de itthon az oldalszobában sem biztos, hogy feltennénk ilyen állapotú takaró huzatot vagy lepedőt.

Ha már Ausztria, akkor Milka csoki és a lila tehén...


Valóban ilyen színe volt, a csalás annyi, hogy nem tehén, hanem bika van a képen.