Gyakran megfordul a fejemben és baráti beszélgetések közben is gyakran felmerül a kérdés, hogy hova lett az a több száz / ezer egykori skinhead akik a '90-es években majd a 2000-es évek elején is tele varratta magát swastikával, ns vezetők képeivel és más akkoriban divatos skinhead tetoválással. Időnként fel-fel bukkan egy-egy régi ismerős aki a család miatt tűnt el, néha hallani, hogy átüttettek egy-egy ilyen tetoválást, az ismeretségi körben is hallani, látni ilyet.
A téma onnan ugrott be, hogy ma fagyizóba menet egy motoros fazont láttunk a barátnőmmel aki Nagy-Magyaroszág mintájú pólóban űlt a teraszon, karján több NS mintával, egy viking istennő nevével és más hasonló motívummal.

30 éve jelent meg a britt Blood and Honour magazine első száma. 30 év alatt összesen 50 számot adtak ki az újságból, mind a kornak megfelelő színvonalas kivitelben.
Íme néhány borító az elmúlt 30 évből:

Az idén 25 éves zenekar történetét összefoglaló könyv fog hamarosan megjelenni. Rengeteg kép, koncertplakát és még sok minden más csupán 2950 Ft-ért. Kapható lesz a koncerteken és a kiadó webshopjában!

A hétvégén Dunapatajon és a Szelidi-tónál jártam, íme pár fénykép:

Első rész - Rövid összefoglaló a „The Beyond” zine alapján 1986.

A punk korai napjainak idején, négy srác úgy döntött, hogy megalakítja saját zenekarát. Mint akkoriban sokan, az új punk mozgalom részének tekintették magukat. De a Skrewdriver hamarosan rájött, hogy nagy számú Skinhead és utcagyerek követőik vannak. A Skrewdriver első kislemeze 1977-ben jelent meg a Chiswick kiadónál (You’re So Dumb és Anti Social). Mivel az utcakölykök elkezdték kigúnyolni a punk pózolók „gyártott” lázadását, olyan utcai-punk bandákhoz fordultak mint a Menace, a Sham69 (nevük a Skinhead At Margate 1969 rövidítéséből jött, az első igazi Skinhead találkozó emlékére, amire Kent-ben a Margate-i tengerparti üdülőnél került sor. Amikor a Skinhead-ek elpártoltak a Sham69-től, Jimmy Pursey azt állította, hogy a név Hersham-ból származik, az énekes Sussex-i szülővárosából), és a Skinhead zenekarokhoz mint az Angelic Upstars és a Skrewdriver, mert ezek a zenekarok a brit munkásosztálynál elterjedt büszkeséget és hűséget mutatták. Az Angelic Upstars-nak nagy számú Skinhead rajongótábora volt, Mensi ekkor, a 80’-as évek elején, Észak-Londonban a Mussewell Hillen élt, és ekkor biztosan sem vörös, sem rasszista nem volt. Az Angelic Upstars-nak a korai időkben számos nacionalista hangvételű szerzeménye volt, mint pl.: England Last Night, Another Soldier, Guns For The Afghan Rebells és a Lonley Man Of Spandau. Sajnos mint tudjuk, egyszer minden jó dolog véget ér. A zenei sajtó hatalmas nyomás alá helyezte és támadta a zenekarokat, aminek hatására a Menace feloszlott. A Sham69 és a Skrewdriver próbált kitartani. A Sham69 nagyon komoly veszélynek látta a sajtó támogatottságának hiányában fellépő mellőzöttséget, behódolt a megvesztegetésnek és fellépett egy „Rock a rasszizmus ellen” rendezvényen. Ennek eredményeképpen a rajongótábor, akik addig tűzön-vízen át kitartottak a zenekar mellett, elárulva érezték magukat, szétverték a koncertet és a Sham69 ezzel megszűnt. A Skrewdriver, bár nem politizált, kitartott, és rajongóik hűségesek is maradtak, így természetesen a zenekar is hűséggel viszonozta támogatásukat. Sajnos a zenei sajtó támadásait ők sem úszták meg. Egy Londoni koncertjük után faji zavargások robbantak ki, ennek következtében az ország legtöbb koncerthelyszínéről kitiltották, hacsak nem követik a Sham69 példáját. De mielőtt a Skrewdriver is képmutatóvá vált volna, akár a Sham69, a feloszlás mellett döntöttek. Ian Stuart hazatért Blackpoolba és azonnal a politikába vetette magát. Belépett a Young National Front-ba, ahol helyi szervező lett, és néhány évre kiszállt a zenei életből.

Második rész:
Időközben Londonban az utcai-punk zenekarok új hulláma bukkant fel, köztük az Angelic Upstars, a Menace és a Sham69 is. Természetesen mind a Skrewdriver által kitaposott úton jártak. A dolgok olyannyira jól mentek, hogy a Cockney Rejects, Upstars, 4-Skins, Last Resort, a Business és még sorolhatnánk, mind feltűnően tisztességes bánásmódban részesültek a népszerű és meghatározó zenei újságoknál. Ian Stuart 1982-ben visszatért Londonba, és újra alapította a Skrewdrivert. 1982 nagyon fontos éve lett az OI/Skinhead mozgalomnak. Ekkor jelent meg a „Back with a Bang” című kislemez a Boots & Braces kiadónál. Ez volt az a mérföldkő, ahol a Skrewdriver már nem próbálta meg szépíteni politikai nézeteit. Bár köszönhetően a zenei sajtónak már nem is lett volna értelme. Mindenki tudta mit képvisel a Skrewdriver. A következő jelentős momentum a Boots & Braces kiadó által megjelentetett „United Skins” válogatáslemez volt, amin a Sounds zenei újság két kedvenc bandája a Warrior (Last Resort) és a The Sedate is szerepelt. Ez utólag már közismert fejberúgása volta Gary Bushel féléknek, mert ennek a két zenekarnak az előmozdításával akaratlanul a Skrewdrivet is segítette, akik szintén szerepeltek az albumon. Az a pletyka is felröppent, hogy Ian Stuart maga is nagy szerepet játszott az „United Skins” lemezen szereplő zenekarok kiválasztásánál. Egy másik válogatás, ami 1982 elején jelent meg  „Stregth Thru Oi!” címmel, és a borítón szereplő Nicky Crane karján jól látható volt a British Movement tetoválás. Bár a Skrewdriver ezen az albumon nem szerepelt, elhintette a megújult hazafiasság magvait a Skinhead mozgalomban. De ekkor ismét beütött a szerencsétlenség. A három legismertebb és legnépszerűbb zenekar (4Skins, Last Resort és a The Business) koncertjét megtámadták a bevándorlók. A zenei sajtó és a média nagy lehetőséget látott az Oi/Skinhead mozgalom elpusztítására, bemocskolására. Nagy politikai számot adtak ki a Southall-i koncertet követő balhéról. Újra a tiltások és a koncertek ellehetetlenítése következett. De tiltások ellenére a Skrewdriver kiadta új kislemezt a frissen alapított White Noise kiadónál. Ez a „White Power” ep volt. Ezután a Skrewdrivert már nem állíthatja meg semmi!

Harmadik rész:
1979 végén a Skrewdriver kiadta a „Built Up, Knocked Down” kislemezt és a banda rendszeresen koncertezett Manchester környékn. De Ian közreműködése a National Front-ban, mivel a 1980-s években szülővárosában Blackpoolban élt, felhívta a figyelmet a zenekara. Politikai nézeteik miatt a zenekar feloszlott, mert lehetetlen volt koncertezniük és lemezszerződést kapniuk. Ian az NF helyi szervezője lett a környéken és a Bulldog (az NF újsága) 25. számában azt olvashatjuk: „Több mint 80 tagja van a Young National Front-nak Poulton-Le-Fylde-ben, Lancashire megyében. Poulton egy igazán kis város Blackpool mellett, de majdnem az összes helyi fiatal belépett a YNF-be! Ez a növekedés elsősorban Ian Donaldson-nak köszönhető!” Ian igazi vezetékneve Donaldson volt, nem Stuart, de Ian úgy képzelte hogy a Donaldson-nak túlságosan skót hangzása van és Stuartnak kezdte hívni magát. Ami az igazat megvallva még inkább skót hangzású volt és ennek a logikáját a mai napig senki nem tudta megfejteni. Időközben délen megjelent az első Oi! válogatás és felkeltette a média széleskörű figyelmét, s ezzel a Skinhead „jelenség” nagyon jól meg lett alapozva. A Two Tone zene 1979-ben tűnt fel olyan bandákkal mint a Madness és a The Specials, akik a Skinhead-et „divatossá” tették a fiatalok széles körében. Akármerre mentél Skinhead-eket láthattál. Minden koncertet megelőzően, még az első banda színpadra lépése előtt, régi ska számok szóltak a hangfalakból. Mikor a szokásos Harry J And The Allstars szám, a „The Liquidator” ment, az egész közönség egy torokként énekelt a zenével: „Skinhead are Back – Sieg Heil!”. Annyi bőrfejű volt ekkoriban, hogy néha rivális kopasz bandák csaptak össze egymással a koncerteken. Egyszer például egy Bad Manners koncerten verekedtek össze az Arsenal és a Wast Ham Skinhaed-ek. Szabályos ütközet zajlott a lépcsőkön, ami azért nem volt megszokott, de ennyi ember között előfordul ha találnak külső okot egymás utálatára. A Dél és Kelet Londoni Skinhead-ek ekkoriban eléggé utálták egymást.

Negyedik rész:
Ebben az időben volt még kultusznak számító két mozgalom, a modok és a punkok. A mod mozgalom sosem volt politikailag elkötelezett és figyeltek a tisztességes harcra, mikor a vidám Skinekkel bunyóztak. Komolyabb atrocitásról nem tudunk, de volt rá példa hogy egy több száz főből álló Skinhead lány csapat támadt rá körülbelül ötven fős mod fiú bandára a Charing Cross metróállomás környékén. A koncerteken általában nem történtek atrocitások, nem voltak egymás elleni támadások, de azért ha egy mod banda volt az előzenekar, akkor mindig megdobálták őket. Történt ez a The Vip’s mod zenekar koncertjén is, ahol először bukkantak fel egy újabb stílus követői, a psychobillyk. Ezen a rendezvényen játszott egy rockabilly banda is, valószínűleg a King Kurt. Néhány rockabilly felmászott a színpad előtti függönyre és valaki felgyújtotta a függöny alját, amire nagy tapsot kapott a közönségtől. Általában a psychobillyk rasszisták voltak és jól kijöttek a Skinekkel. De ha nem lett volna elég hogy kopaszok, punkok, modok és psychobillyk hemzsegtek mindenhol, még egy újabb kultusz bukkant fel a futurista zenekarokkal, akiket később „New Romantics” néven ismerhettünk meg, élükön a Spandau Ballet-tel. Érthető, ha azt mondják, hogy a nyolcvanas évek kezdete érdekes idők voltak! A Spandau természetesen egy célzás volt a börtönre, ahol Rudolf Hess-t fogva tartották és a Spandau Ballet indulásakor „Fehér európai tánczenének” hirdette magát, amivel azonnal maguk ellen is fordították a médiát. A Recordmirror azzal támadta a Bullet-et, hogy „Északi ábrázolást használnak ihletként” és a „Muscle Bound” című számukat egyértelműen a „Tomorrow Belongs To Me” hasonlították. A National Front egy nagy akadállyal nézett szembe az 1979-es választásokon, amikor Margaret Theacher a konzervatív hangsúlyt a bevándorlás megállítására helyezte, és ezzel nagy részt sikerült elvennie az NF szavazataiból, de a Front még így is jól szerepelt és Britannia negyedik politikai pártja lett. A fiataloknak szóló kiadványuk, a Buldog széles körben terjedt és szombat délutánokon a legtöbb focipálya környékén árulták. A RAC-hírek oldal egyre népszerűbb lett az újságban és egy másik, csak zenére koncentráló kiadvány is napvilágot látott. Ez volt a „Rocking The Reds”. De a baj itt sem volt messze és a 1981. július 3.-i Southall-i események nagy visszhangot váltottak ki a zenei világban és kifejezetten az Oi mozgalomban.

Ötödik rész:

Hatodik rész:
Másnap a média már az NF-et és a Skinheadeket okolták a balhéért, ami mellékesen még akkor is tartott. Ezután az Oi zenére kezdtek koncentrálni, gyakran mutogatva az ismert neonáci Nicky Crane fényképét, a „Strenght Thru Oi” borítóján. A nyomásgyakorlás alatt minden támadásuk arra irányult, hogy az Oi mozgalom minél messzebb kerüljön a rasszizmustól. A zenekarokat Anti-rasszista számok írására biztatták és ismert komcsik szerepeltek az elkövetkezendő, támogatott, Oi lemezeken. 1981 telének kezdetén Ian Stuart elhagyta Blackpoolt, visszatért Londonba és a King Cross-i Ferndale hotelben élt. Valószínűleg ez a King Cross legrosszabb környéke, drogosokkal és kurvasarkokkal az utcákon. A Ferndale egyfajta Skinhead-kastély lett. Nem csak Ian volt az egyetlen Skin aki ott élt, rendszeres találkozóhely volt. A londoni Skinhead mozgalom nagy volt akkortájt és Ian boldognak tűnt közöttük. A Skinhead-ek nagy része vasárnaponként találkozott, amikor mindenki az Eastend-en gyülekezett. Az idősebbek különböző nacionalista kocsmákba, a fiatalok a Last Resort shop-ba jártak.A Last Resort egy kis bolt volt, Skinhead ruhákat és lemezeket árultak. Ian is gyakran megfordult itt. Vasárnap délután mindig nagy csapat Skin verődött össze a bolt előtt, akik szúrós pillantásokkal illették az embereket, akik az utcai piacbódék között kavarogtak, amik végig húzódtak az utcákon a bolt mellett. Ian a Last Resort boltban tért vissza a zenéjéhez a Skrewdriver újra alapításával és a „Back With A Bang” kislemez kiadásával ’82 elején, amit az „United Skins” nagy lemez követett, amin a Skrewdriver két számmal szerepelt. 1982 elején a Skrewdríver rendszeresen koncertezett a londoni 100 Club-ban és a Skunx-ban. A 100Club-ban kezdődtek olyan bulik sorozatai, ahol a RAC újra komolyan beindult. Az Észak Londoni balos banda, az Infa Riot rajongóit szétverték a Skrewdriver rajongók, miután valami szervezési baki folytán mindkét zenekar ugyanannak az estének a plakátjára került. A vörösök nyomás alá helyezték a 100Clubot, hogy tiltsák ki a Skrevdrivert, amit végül meg is tettek. A Skrewdriver egy ideig a Skunx-ban játszott, de ezt a helyet is „betámadta” a vörös propaganda és így a zenekar ismét fekete listára került, majd lassan mindenhonnan kitiltották.

Hetedik rész:
Ian még mindig keményen benne volt az NF-ben, de az elégedetlenség jelei itt is megjelentek. Ian az NF London belvárosi csoportját vezette. Az egyik gyűlésen feltűnt egy fiatal vendégszónok, Patrick Harrington. Harrington volt az egyik feltörekvő „reformer”, aki azonnal egy nemzeti szocializmus elleni kirohanással kezdte a nagybeszédét. A hallgatóság legalább fele azonnal kivonult a teremből, Ian csak állt ott megszédülve a hitetlenkedéstől, aztán valaki rákiáltott: „Neked is egy kibaszott Hitler kép van az ágyad mellett!”. Miután Ian is elhagyta a termet, mindenki őt követte, talán ha hárman maradtak akik Harrington-ra figyeltek. Joe Pearce ekkoriban szabadult a börtönből és felvette a kapcsolatot Ian-nel, hogy indítsák újra a RAC koncerteket Kelet Londonban. Ian egyetértett és ezzel a White Power Rock And Roll magvait elvetették, 500 ember töltött meg egy Stadford-i termet. A Skrewdriver elvesztette a 100Club-ot és a Skunx-ot, de így találta meg a saját közönségét, akiknek folytathatta a zenélést. Nem messze a Skunx-tól, a londoni Inslington-ban volt a Chapel Street-i piac, ahol az NF rendszeresen árulta újságait szombatonként, gyakran előfordult, hogy a vörösök az utca egyik, az NF aktivisták a másik oldalán. Látszólagos békében. De nem volt sem béke, sem tűzszünet, amit olyan emberek kezdtek terjeszteni akik ott sem voltak. A harc a vörösökkel állandó volt. Ha lehetőség adódott rá, mert a rendőrök esetleg elmentek, azonnal kitört a balhé! Volt egy Agricultural nevű kocsma is, ami a fő Skin törzskocsma lett Londonban. Ian Ferndale hotel csak 15 perc séta volt a Islington-i dombról a King Cross felé, így ez lett a „Skinhead mérföld”, ahogyan néhányan nevezték. Az Agricultural-t sohasem támadták meg, annak ellenére, hogy Islington-t mindig is vörös környéknek tartották. Állandóan lehetett törzsvendégeket találni az „Aggi”-ban, de a legtöbb hétvégén külföldről is érkeztek Skinhead-ek, hogy Ian-nal találkozzanak és Ian-t gyakran látták „settenkedni” a hotel felé zárás után az egyik külföldi Skin lányt magával invitálva. Ian halála után megjelent egy nevetséges könyv Stuart Home-tól, amiben azt állítja hogy Ian Stuart homokos volt. Biztosítjuk az olvasót, biztosan nem volt az! Sokan beszéltek arról is, hogy a punk lány, akivel a „The First Ten Years” könyv oldalán szerepel, esetleg zsidó volt. De ha ez még igaz is, Ian biztosan nem tudott róla. Ian-től mindig demo felvételeket kértek a legfrissebb számaival és miután beszélt Joe Pearce-szel az NF-ből, úgy döntöttek, hogyha meg tudják csinálni a saját koncertjeiket maguktól, akkor ki tudják adni a saját szerzeményeiket is. 1983 elején valami olyan történt, ami megváltoztatta a forradalmi zene arculatát…