Az első ami megfogott az albumban az a borító, egyszerű mégis nagyon ütős. Ha már itt tartunk akkor folytassuk ezzel, a lemez három blokkos (hat oldalas) digipack csomagolást kapott, ugyanaz a stílus végig. Négy oldalas szövegkönyv az összes dalszöveggel, a borítót természetesen nem rontottam volna el fényképpel, de a szövegkönyv így elég puritán, egy pár fénykép a zenekarokról, köszönő lista, a Vendettától egy búcsú üzenet szerintem belefért volna. Már megint telhetetlen vagyok.
Mind a két zenekar hozta az elvárt szintet, sőt a Vendetta szövegei elég közel állnak most hozzám főleg a Büszkeség és Hazaszeretet valamint a Kilencvenes évek. Mind a két zenekar kedveskedett egymásnak egy-egy feldolgozással, a Vendetta a Káosz és Gyermekeit választotta, mely a mai napig rendszeresen felcsendül a Törvény koncertjein. Maciék a Jövőért című számot választották. Az EU-Tanázia című szám elég sötét képet fest a jelenünkről bármiféle megoldás nélkül. A másik szám ami nagyon tetszik tőlük az A legnagyobb Viharban, nem maga a zene, hanem a jól megírt szöveg.
Mind a zenészek, mind a kiadó kitettek magukért, nagyszerű kiadvány került a polcomra. Aki szeretne belőle ne habozzon, valószínűleg ez lesz az év legjobb hazai kiadványa és, mint ilyet valószínűleg gyorsan el fogják kapkodni.
Beszerezhető: http://www.loyalty-records.com/

https://nsbp.shop/termek/vendetta-feher-torveny/

Két nagyszerű spanyol nyelvű zenekar egy lemezen, a B&H színeiben a chilei Odal Sieg és madridi Odal a Hammer Skins köreiből. A lemez eredetileg 2002-ben jelent meg a rövid életű P88 kiadónál, akkor a lemez még nem jutott el hozzám, csak a dalokat tudtam meghallgatni a világhálón, olyannyira megtetszett, hogy pár évvel később be is szereztem a BHS Service gondozásában megjelent split albumot amin az Odal szerepel a Titkolt Ellenállás és az Operacion Racewar társaságában, ha jól emlékszem még a Lél recordstól vettem a korongot.
A lemez az Odal Sieg dalaival indul hét dallamos RAC nótával szerepelnek a lemezen, melyek között egy ballada is szerepel, az Odal szintén hét szerzeményt hozott a lemezre, hasonló stílusban. 
Kimondottan jó újra hallani végre jó minőségben ezeket a dalokat.
A lemez három részes digipack csomagolást kapott, köszönő lista mindkét zenekartól, rövid bemutatkozás, zenekar fotók is helyet kaptak rajta.
Az újrakiadást a Waffenbrüder recordsnak és a Culto Solar recordsnak köszönhetjük.
Beszerezhető: https://nsbp.shop/termek/odal-odal-sieg-bajo-el-signo-de-odal/

A mostani shopingolásom a Vendetta / FT lemez megjelenésére időzítettem, az már csak hab volt a tortán, hogy egy régi kedvenc lemezem újra megjelent, ez az Odal/Odal Sieg split, és szerencsére volt még egy darab az új London Breed korongból. Még egyiket sem volt időm végig hallgatni, de idővel mind háromról lesz egy rövid ismertető.



Ha már ott voltam szétnéztem és nézelődés közben ittam egy pisztáciás sört, nekem bejön, van akinek kicsit édes, van akinek gyümölcsös, de nekik van pilzeni típusú csapolt és dobozos sör is.



Nézelődés közben átlapoztam egy régebbi huligán újságot, igazság szerint reménykedtem benne, hogy lesz Zsarátnok folyóirat amiből télen tudtam hozni egyet, ez a magyar ősvallás követők lapja. Nézelődés közben begyűjtöttem pár matricát ami a vásárlóknak van kitéve.


Vannak "új" használt cuccok, egy részük sosem volt hordva. Ezek közt több Thor Steinar termék is van valamint huligán / ultra termékek is. A pólók közt hasonló volt a helyzet, szintén volt több olyan amit még nem hordott senki, ezeken annyit agyaltam, hogy végül amiket kinéztem elvitték mire rászántam magam a vásárlásra.


Végül egy Übermensch pólóval lettem "gazdagabb" , ennyit arról, hogy öt évig nem veszek új pólót, meg CD-t sem....


A shop még mindig a Damjanich u. 56 szám alatt található.

A hársféreg az egyik legősibb és legérdekesebb lény a skandináv mitológiában. A skandináv mondákban kevés különbség volt a sárkányok és az óriáskígyók között, ezért a hársféreg gyakran ötvözte mindkét tulajdonságot. Általában megnyúlt, kígyószerű lényként ábrázolták, néha kis lábakkal vagy sárkányszerű vonásokkal.

A hársférgek közül a leghíresebb kétségtelenül Jörmungandr, a midgardi kígyó volt. Ez a hatalmas teremtmény a Midgardot körülvevő tengerben élt, és olyan hatalmas volt, hogy a saját farkát a szájában tartva képes volt körülvenni az egész világot. Ez a kép az Ouroboroszra emlékeztet – az önfelfaló kígyó ősi szimbólumára, amely az örökkévalóságot, a ciklusokat és a végtelen ismétlődést jelképezi.

Bár Jörmungandr kivételesen nagy volt, a gyűrűvé tekeredő hársféreg gondolata más mesékben is megjelenik. Úgy tartották, hogy egyes hársférgek úgy mozognak, hogy gördülnek, és a saját farkukat fogják. A midgardi kígyóval ellentétben ezek közül a lények közül sok nem a tengerben, hanem mélyen erdőkben, barlangokban vagy távoli hegyekben élt.

A hársféregnek is nagy mágikus erőt tulajdonítottak. Húsát, vérét és szívét különösen a bölcsesség és a természetfeletti tudás forrásának tekintették. A híres Sigurd-sagában a hős, Sigurd megöli Fafnirt, a hársférget. Munkáltatója azt követeli tőle, hogy készítse fel a teremtmény szívét az erejének elnyelésére. De mielőtt a szívet megennék, Sigurd véletlenül megérinti a hársféreg vérét, és lenyalja az ujjáról. Ezáltal képessé válik megérteni a madarak nyelvét – ami a mély mágikus belátás jele.

Hasonló motívumok más skandináv mesékben is megjelennek. Geijer és Afzelius egyik történetében egy fiú elkap egy hársférget, amely leveti a bőrét, hogy elmeneküljön. A fiú a ledobott bőrből pörköltet fő. Miután megette, széleskörű ismeretekre tesz szert a növényekről, ásványokról és a természet gyógyító erejéről.

Sok mesében a hársféreg nemcsak szörnyetegként, hanem átalakult emberként is megjelenik. A fiatal férfiakat átkokkal lehetett hársférggé változtatni, és – a későbbi mesebeli motívumokhoz hasonlóan – szeretettel vagy hűséggel kellett megváltani őket.

Azonban nem minden hársféreg volt hím. Egyes hagyományok nőstény hársférgeket írnak le, amelyek fakéreg alá vagy az erdő mélyére rakták petéiket. Ez szorosan összekapcsolta őket a természet vad, rejtett helyeivel.

A hársférgeket mérgező védekezőképességük miatt is féltették. Azt mondták, hogy kellemetlen szagú, tejszerű folyadékot tudnak köpni ellenségeikre – egy olyan anyagot, amely betegséget, romlást vagy akár halált is hozhat.

A skandináv mitológiában a hársféreg tehát sokkal többet testesít meg, mint pusztán egy szörnyet. Az ősi természeti erőket, a rejtett tudást, az átalakulást, valamint a hatalom és a pusztulás közötti veszélyes közelséget jelképezi.

                                                                             Lindwurm-kút - Ausztria

A Kraken a norvég folklór egyik leghíresebb tengeri szörnye. Az ősi mesékben egy óriási polipként vagy kolosszális tintahalként írták le, amely Norvégia és Izland közötti sötét vizekben rejtőzött. A tengerészek számára az Északi-tenger borzalmainak megtestesítője volt – egy hatalmas méretű lény, amely egész hajókat tudott a mélybe rántani.

Sok kutató azt gyanítja, hogy a legendák az óriáskalmárokkal való tényleges találkozásokból erednek. Ezek a mélytengeri lények már akkoriban hatalmas méreteket érhettek el.

Tizenkét-tizenöt méteres magasságot is elérhetnek. A tengerészek meséiben az ilyen megfigyeléseket valószínűleg generációkon át szépítették, mígnem egy szinte elképzelhetetlen szörny képét alkották meg.

A Krakenre vonatkozó első írásos említések a 18. század elejére nyúlnak vissza. Részletesebb leírást azonban csak 1753-ban adott Erik Pontoppidan dán püspök. Ő a Krakent egy óriási polipként írta le, amelynek teste olyan hatalmas volt, hogy képes volt lenyelni a hajókat, vagy a felszín alá vonni azokat.

Lehetséges azonban, hogy a lény sokkal korábban jelenik meg az északi ábrázolásokon. Egy 1539-ből származó térképen, amelyet a svéd tudós, Olaus Magnus készített, egy gigantikus tengeri szörny képe található Norvégia és Izland között. Bár Magnus nem nevezi meg, sokan ezt a Kraken korai ábrázolásának tartják.

Érdekes módon ez a lény kevésbé hasonlít egy óriáshalra, mint egy modern tintahalra, és inkább egy óriási halra, amelynek csápszerű karjai nőnek ki a fejéből. Ez az ábrázolás jól mutatja, mennyire homályos és képlékeny maradt a Kraken fogalma az évszázadok során.

A skandináv legendákban a Kraken nemcsak a mélytenger veszélyét testesítette meg, hanem az ismeretlentől való félelmet is. A hideg Északi-tengert egy titokzatos, láthatatlan erőkkel teli helynek tartották, és a Kraken a hullámok alatt rejtőző ősi erők szimbólumává vált – hatalmasak, kifürkészhetetlenek és halálosak.

A Hafgufa az egyik legrejtélyesebb tengeri szörny a skandináv folklórban, és állítólag Izland és Grönland körüli hideg vizekben élt. Az ősi legendákban egy hatalmas tengeri élőlényként jelenik meg, olyan méretű, hogy a tengerészek gyakran szigetnek nézték.

A legenda szerint a Hafgufa szokatlan vadászati ​​módszert alkalmazott. Állítólag egyfajta csalit vagy kellemetlen szagú anyagot öklendezett ki a szájából, hogy halakat csalogasson, és 

hogy más tengeri élőlényeket vonzzon. Miután elegendő zsákmány gyűlt össze, a hatalmas teremtmény hirtelen kinyitotta vagy becsukta a száját, és mindent felfalt a környezetében – a nagy halaktól a bálnákig, sőt alkalmanként még a hajókat és legénységüket is.

Az egyik legismertebb leírás a 13. századi norvég Konungs skuggsjá („A király tükre”) című műből származik. Ebben egy király mesél fiának a Hafgufáról, és elmagyarázza, hogy maga látta a lényt. Ugyanakkor kételkedik abban, hogy bárki is elhinné a történetét anélkül, hogy a saját szemével látná a szörnyeteget.

 A király a Hafgufát egy gigantikus halként írja le, amelynek teste olyan hatalmas volt, hogy az arra haladó tengerészek szárazföldnek hitték. Azt is hitte, hogy csak két ilyen lény létezik, és hogy nem tudnak szaporodni – különben a tengerek már rég tele lennének velük.

 Vadászmódszerének leírása különösen meglepő: Állítólag a teremtmény epét vagy táplálékot öklendez fel, hogy halrajokat vonzzon. Miután elegendő zsákmány gyűlt össze, a Hafgufa bezárta hatalmas száját, és egyszerre mindent felfalt.

A Hafgufát a 14. századi Örvar Odds saga is említi. Ott Vignir Oddsson, a kormányos egy olyan lényről mesél, amely bálnákkal, hajókkal és emberekkel táplálkozik – röviden, bármivel, ami a közelébe kerül. Leírja, hogyan rejtőzik mélyen a tenger felszíne alatt a szörnyeteg, csak hatalmas állkapcsa és orrlyukai állnak ki a vízből.

Vignir azt is elmeséli, hogyan hajózott legénysége egyszer ezek között a kiálló részek között, összetévesztve őket sziklákkal. Csak később jöttek rá a férfiak, hogy közvetlenül egy kolosszális szörny felett hajóztak. A találkozás állítólag Grönland partjainál történt – egy olyan régióban, amelyet a skandináv sagák gyakran ősi és baljós hatalmak birodalmaként írnak le

A Brunnmigi név nagyjából annyit tesz, mint „aki a kútba vizel” – ez a kifejezés közvetlenül utal pusztító természetére. Ezt a lényt a vízforrások megrontójának tartották, és betegséggel, halállal és egész közösségek bukásával hozták összefüggésbe. Mivel a tiszta víz létfontosságú volt a túléléshez, a Brunnmigit különösen veszélyes szellemként tartották számon.

Azt is hitték, hogy tettei aszályt és pusztítást okozhatnak. Egyes hagyományokban a Brunnmigi groteszk ember és róka hibridként jelenik meg – egy hátborzongató lény, amely ritkán mutatja magát, de amelynek hatása pusztító lehet.

Egy jól ismert találkozás ezzel a szellemmel a Hálfs-sagában, a Hálfsrekka-ban található. Ott Hjorleifr király találkozik a Brunnmigivel, amint az egy forrás vizét szennyezi. A király szembeszáll a lénnyel, és egy égő lándzsával fenyegeti meg.

A szellem azonban nem erőszakkal, hanem sötét jóslattal válaszol. Katasztrófát jövendöl Hjorleifr és felesége, Hildr számára. Kijelentése kevésbé tűnik puszta jóslatnak, inkább átoknak – annak jelzésére, hogy a lény mágikus erővel bírt.

Ez az ábrázolás a Brunnmigit a skandináv Seiðr mágiához köti, amely nemcsak a jóslást, hanem a sors tudatos manipulálását is magában foglalta. Ez a szellemet nemcsak pusztító szörnyetegként ábrázolja, hanem természetfeletti lényként is, aki mély kapcsolatban áll a sötét mágiával és Észak rejtett erőivel.

A draugr az egyik legismertebb élőhalott volt a skandináv folklórban, és számos skandináv sagában megjelenik nyughatatlan visszatérőként. A kifejezést azokra a lényekre használták, akik a halál után nem jutottak el a túlvilágra, hanem az élők világában maradtak. Ezek gyakran olyan emberek voltak, akik életükben kegyetlenek, kapzsik vagy sötét vágyak emésztették őket. Más mesékben a draugr olyan áldozatokból született, akiket maguk is megöltek egy ilyen élőhalott lények, és továbbvitték az átkát.

A draugrokat nemcsak egyedként tartották rettegve. Egyes történetekben egész élőhalott csoportokat gyűjtöttek maguk köré, és falvakat és tanyákat változtattak a terror helyeivé. Megjelenésüket a szerencsétlenség, a betegség és a romlás jelének tekintették.

A draugr megjelenése a legendákban változatos volt. Néhányat szinte élethű lényként írtak le – csak sápadt, jegeskék bőrük árulta el valódi természetüket. Mások bomló, felfúvódott és halál által megjelölt holttestekként jelentek meg. Romló testük ellenére hatalmas erővel rendelkeztek. Azt mondták, hogy puszta kézzel képesek voltak ajtókat betörni, falakat lerombolni, sőt egész épületeket is lerombolni.

Fizikai erejük mellett a draugrokat természetfeletti képességekkel is ruházták fel. Azt mondták, hogy képesek belépni az élők álmaiba, félelmet kelteni, és lassan őrületbe vagy kétségbeesésbe kergetni az embereket. Jelenlétüket gyakran sötétséggel, rémálmokkal és nyomasztó hideggel hozták összefüggésbe.

Ahhoz, hogy egy draugr végleg megállítsa, meg kellett akadályozni, hogy a halott személy újra feltámadjon. A kereszténység előtti időkben ez gyakran a holttest elpusztítását vagy valamilyen különleges módon történő rögzítését jelentette. A kereszténység terjedésével azonban konfliktus merült fel, mivel a testet meg kellett őrizni az ítélet napján való feltámadásra.

Ezért új módszereket fejlesztettek ki a visszatérők semlegesítésére. A feltételezett halottakat a településektől távol temették el, gyakran magas kőfalak mögé vagy távoli helyekre. A testeket nehéz kövekkel leterítették, néha lefejezték, vagy más módon rögzítették, hogy ne tudják elhagyni sírjukat.

Ha ezek az intézkedések mind kudarcot vallottak, csak egy utolsó megoldás maradt: a test teljes hamvasztása. A tűzet tartották a legbiztosabb módnak arra, hogy a draugrt végleg száműzze az élők világából.

A Huldrák – akiket gyakran többes számban Huldernek neveznek – a skandináv folklór legismertebb lényei közé tartoznak. Általában az emberek számára kivételesen szép erdei nőkként jelentek meg: titokzatosak, vonzóak és szinte természetfeletti aurával rendelkeztek. De e szépség mögött valami furcsa és hátborzongató rejlett.

Akik jobban megnézték, felismerhették valódi természetüket. Néhány huldra állatfarkat viselt, gyakran tehén vagy róka farkát. Másoknak beesett hátuk volt, amely egy kivájt fatörzsre emlékeztetett – annak jeleként, hogy nem teljesen emberek voltak, hanem inkább a vadon és a túlvilág lényei.

A régi mesékben a huldrák szépségüket arra használták, hogy távoli erdőkbe, barlangokba vagy rejtett helyekre csalogassák az embereket. Ott sok áldozatuk a bűvkörükbe esett. Egyes történetek szerint a lények fokozatosan megfosztották az embereket vitalitásuktól és eszüktől. Mások olyan férfiakról mesélnek, akik visszatértek, de örökre kísértette őket a huldrák iránti vágy, és soha többé nem találtak békét.

Néhány legenda a huldrákat olyan lényekként is leírja, akik gyermekeket cseréltek. Állítólag az emberi csecsemőket elrabolták, és félig ember, félig természetfeletti utódokkal helyettesítették – a huldrák és emberek közötti egyesülésből született gyermekekkel.

Veszélyes természetük ellenére a huldrákat nem tartották kizárólag rosszindulatúnak. Különösen a vadászok, halászok és utazók nyerhették el kegyeiket, ha tisztelettel bántak velük. Akik udvariasak maradtak, nem gúnyolták ki másságukat, és mindenekelőtt nem említették állati farkukat, sikeres vadászatra, gazdag fogásra vagy biztonságos útra számíthattak.

A hangulatuk azonban ugyanolyan gyorsan változhatott. Bárki, aki megsértette, elutasította vagy kigúnyolta valódi alakjukat, szerencsétlenséget, eltévedést vagy az erdő szellemének haragját kockáztatta. Ezért a Huldrával való találkozást mindig veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tekintették.

A norvég folklórban számos név létezik a hasonló lényekre, többek között Skogsrå, Vittra és Ellefolk. A regionális eltérések ellenére mindegyik ugyanazt a koncepciót testesíti meg: a megszelídítetlen természet rejtett erejét és veszélyeit. A Hulder így magát az erdőt szimbolizálja – gyönyörű és csábító, mégis tele titkokkal, hatalommal és veszéllyel.

A trollok a skandináv folklór legismertebb lényei közé tartoznak. A trollok, törpök és más természetfeletti lények közötti határok azonban gyakran elmosódottak voltak a skandináv képzeletben. Az északi népek nem tettek olyan szigorú különbséget ezek között a lények között, mint ahogy a modern ábrázolások gyakran teszik.

Erre egy jól ismert példa Alvis törp történetében található. Amikor Thortól megkéri lánya kezét, Thor kérdésekkel tartja ébren napfelkeltéig. A nap első fényében Alvis kővé változik – ez a jellemző később elsősorban a trollokhoz kapcsolódott. Az ilyen átfedések azt mutatják, hogy a törpök és a trollok szorosan összefüggtek az ősi hagyományokban.

Az istenek, óriások, tündék és más lények közötti különbségek is gyakran tisztázatlanok maradtak. Ezen alakok közül sok egyszerűen a vad és megszelídítetlen természet erőit testesítette meg, vagy a mindennapi emberi életen túli rejtett világhoz tartozott.

A skandináv mesékben a trollok különböző formákban jelennek meg. Néhányat óriási, csúnya lényekként írtak le, akik erdők, hegyek vagy magányos völgyek mélyén éltek. Mások kisebbeknek és inkább törpéknek tűntek – visszahúzódó lényeknek, akik földalatti barlangokban, sziklarepedésekben vagy távoli lakhelyeken éltek.

A trollokat gyakran ősi lényeknek tartották, majdnem olyan régieknek, mint maga a táj. Egyes történetekben lomhák és lassúak voltak, mintha szorosan kapcsolódnának a sziklákhoz, a hegyekhez és a földhöz. Más mesékben szinte embernek tűntek, mégis a látható világ szélén éltek, és továbbra is a Túlvilághoz tartoztak.

A legtöbb troll elszigetelt életet élt kis családi csoportokban, és kerülte az emberekkel való kapcsolatot. Mindazonáltal veszélyesnek tartották őket, különösen az utazók számára, akik távoli vidékekre merészkedtek, és akaratlanul is megzavarták a trollok nyugalmát.

Bárki, aki belép a területükre, kockáztatta, hogy eltéved, megtámadják, vagy eltűnik a vadonban. Így a skandináv folklórban a trollok az érintetlen természet rejtett veszélyeit testesítették meg – az észak hatalmas lényei, akik mítoszok, félelem és ősi tájak közepette léteznek.

A nøkkenek, más néven nixik vagy nøkk, a skandináv folklór rettegett vízi szellemei közé tartoztak. Tavak, folyók és sötét erdővizek titokzatos lényeinek tartották őket, és különösen a csábítással, a mágiával és a halálos veszéllyel hozták őket összefüggésbe.

Sok mesében a nokkenek férfi vízi szellemekként jelentek meg, akik a hegedülés mesterei voltak. Kísértetiesen szép dallamaikkal nőket, gyermekeket, sőt néha férfiakat is elcsábítottak távoli partokra vagy mély vizekbe, ahol áldozataik végül megfulladtak. Éneküket és zenéjüket szinte ellenállhatatlannak tartották – szomorúnak, szépnek, mégis veszélyesnek.

A nokkenekről úgy tartották, hogy különösen aktívak a nyárközép és a karácsony idején. A skandináv gondolkodásban ezeket az időszakokat olyan pillanatoknak tekintették, amikor a világok közötti határ elvékonyodik, és a természetfeletti erők könnyebben befolyásolhatják az embereket.

Egyes hagyományokban a nokkeneket a fossegrimekkel azonosítják – olyan vízi lényekkel, akik nemcsak veszélyt jelentettek, hanem rejtett tudással is rendelkeztek. Azok, akik tisztelettel bántak velük, vagy bizonyos áldozatokat mutattak be, rendkívüli hegedűjáték-készségeket tanulhattak tőlük. A fossegrimek zenéjéről azt mondták, hogy olyan erőteljes, hogy még a vízesések, a fák és maga a természet is táncolni kezdett dallamainak ritmusára.

Néhány történet arról is beszámol, hogy egy csepp nokken vére is képes volt ugyanezt a varázslatos ajándékot adni. Ennek eredményeként ezeket a lényeket nemcsak félték, hanem a rejtett művészet és az ősi mágia őrzőinek is tekintették.

A nokkeneket alakváltóknak is tartották, és nem volt állandó megjelenésük. Gyakran árnyékos alakokként írták le őket, amelyek a víz mozgásában jelentek meg – múlékonyak és alig tapinthatók. Különösen jól ismert a folyópartokon vagy tavakon megjelenő fehér ló. Ezt a képet gyakran a fehér zuhatagok és az áramló víz kiszámíthatatlan erejének szimbólumaként értelmezik.

 A norvég képzeletben a nokkenek a természet veszélyes szépségét testesítették meg. Azokat az erőket képviselték, amelyek egyszerre képesek lenyűgözni és pusztítani – titokzatosak, csábítóak és ugyanolyan halálosak, mint a mély vizek, amelyekben éltek.

A Selkolla az izlandi folklór egyik legkísértetiesebb lénye. A legendákban néha látszólag hétköznapi nőként, néha pedig egy zavaró alakként jelenik meg egy fókafejjel. Ez a változékony megjelenés tette őt valahová az ember, az állat és a túlvilág közé. 

A legenda szerint a Selkolla a földön vándorolt, ártatlan férfiak társaságát keresve. Csábításával betegséget, gyengeséget és szerencsétlenséget hozott áldozataira. A 13. századi keresztény püspök, Guðmundr Arason démoni lényként írta le, aki megtámadta a férfiak férfiasságát, fizikailag és mentálisan is legyengítve őket.

Származási története az izlandi sagák legsötétebb történetei közé tartozik. A hagyomány szerint szülei egyszer elvitték megkeresztelni. Az út során azonban megálltak, hogy kielégítsék vágyaikat, és felügyelet nélkül hagyták a gyermeket. Amikor visszatértek, fekete és torzszülött gyermeküket találták. A gyermek egyszerre halottnak és látszólag halottnak tűnt. A szülők ijedten megpróbáltak elmenekülni, de a gyermek sírni kezdett, és visszahívta őket. Ennek ellenére nem merték megérinteni a zavaró alakot. Ehelyett segítséget kértek. Mire azonban visszatértek, a gyermek eltűnt.

Selkolla leírása, mint élő és halott, erősen emlékeztet a skandináv Hél istennőre, akit félig testszínűnek, félig fekete vagy kéknek ábrázoltak. Hélhez hasonlóan Selkolla is az élet és a halál, az emberség és a pusztulás közötti állapotot testesíti meg.

A későbbi keresztény hagyományokban egyre inkább démoni alakként jelenik meg. Állítólag Guðmundr Arason püspök végül kiűzte Selkollát egy olyan területről, ahol szerencsétlenséget terjesztett. A legenda szerint az ördög szolgájának bélyegezte, és hét keresztet állított köré, hogy megtörje hatalmát és száműzze.

Selkolla története tükrözi a változó skandináv világnézetet. A köztes lényekről és a túlvilágról alkotott régebbi pogány elképzelések keveredtek a bűnről és a démonokról alkotott keresztény elképzelésekkel. Ez a Selkollát a kísértés, a félelem és az élet és halál közötti hátborzongató határ szimbólumává alakította.