Itthon gyakori jelenség, hogy a többség jobbnak, különbnek mutatja magát másoknál és gyakran leszól mindent és mindenkit.
Leszólnak, ha ska zenét hallgatsz vagy elmégy egy apolitikus skinhead buliba, közben dicsekszenek, hogy Madballt hallgatnak és a közösségi oldalakon a banda zenészeivel pózolnak.
Felháborodnak ha felröppen a hír, hogy egyik vagy másik skinhead zenész drogozik, de simán istenítik Lemmyt, Johnny Casht vagy a Böhse Onkelz-t.
A zenészek felháborodnak rendszeresen, hogy a koncertjeikre nem jár el a közönség, de ők maguk egyetlen más Oi! vagy ns banda koncertjére sem mennek el. Ugyanez van a lemezvásárlással is, minden zenész fel van háborodva, hogy nem veszik a lemezüket, de sokuknak még a saját CD-jük sincs meg, nem, hogy más bandák lemeze.
A korombelieknek munka, család, másodállás és némi mozgalmi élet mellett évente három, négy alkalommal van lehetősége elengedni magát, ezek általában skinhead bulik ahol az ember összefut néha több éve nem látott ismerősökkel, ilyenkor persze rögtön lealkoholistázzák, ugyanezek a sznobok akik ezeken a bulikon nem vagy csak alig egy-két sört isznak minden hétvégén megosztanak a közösségi oldalakon pár képet, hogy hol, kivel, mikor buliztak, kerti partiztak és ezen alkalmakkor mennyire leitták magukat.
A rendszeres természetjárás, túrázás, hegyikerékpározás, teljesítménytúrázás, bringázás, futás a többség szemében nem sport, sport az, ha napi fél kiló vegyszert megeszik és emelget némi súlyt.
Rendszeresen panaszkodnak, hogy teljesen szétesett a mozgalom és mekkora a széthúzás, de ezek az emberek azok akik minden apróság miatt feldarabolták a mozgalmat, más zenei stílust hallgatnak, mások az étkezési, italozási szokásaik, más istenben hisznek vagy épp egyikben sem, más sportot szeretnek, más csapatnak szurkolnak ezek mind-mind okot adtak nekik arra, hogy kihasítsanak egy darabot a mozgalomból maguknak és ehhez jönnek még az egymással marakodó pártocskák, mozgalom kezdemények az 5-6 fős táborukkal akik olyan apróságokon marakodnak, hogy zöld vagy fekete inget hordjanak, menjenek-e templomba vagy elég egy kis kereszt az ing gallérján vagy lehet-e tag aki nem katolikus, hanem református, közben állítólag mind ugyanazt az eszmét hirdetik és összefogásra buzdítanak mindenkit.

6 éve jártunk a Prédikálószéki kilátónál, egy héttel az átadása után, már akkor elterveztük, hogy a Rám-szakadékba is elmegyünk. A nagyobbik fiam állt elő azzal az ötlettel, hogy menjünk most.
Én még valamikor egy általános iskolai kirándulás keretében jártam ott  és a lánc kapaszkodók kivételével már nem igazán emlékeztem semmire. A szervezést a fiamra bíztam, a több átszállásos utazás helyett egy közvetlen buszjárattal mentünk Dömösre. A szép őszi időt nagyon sokan kihasználták és túráztak egyet a Pilisben. 


Talán a legszebb évszakot választottuk erre a túrára, a színesedő falevelek gyönyörűvé varázsolták az amúgy is szép tájat. Induláskor a tömeget látva kicsit féltünk, hogy tömegnyomor lesz a szakadékban, de szerencsére félelmünk alaptalan volt, akikkel együtt indultunk nagyjából hasonló tempóban haladtak, mint mi, így legfeljebb akkor kellett egy kicsit várnunk amikor beértünk néhány kisgyermekes kirándulót, de ilyenkor kihasználtuk a lehetőséget és lőttünk pár képet.


Bár volt némi sár az ösvényen és itt-ott csúsztak a kövek is azért jól lehetett haladni. A kapaszkodók, létrák nagyon jó állapotban vannak, biztonságosan lehet használni őket.


A forrásnál kihasználtuk a lehetőséget is ittunk a friss vízből, a magunkkal hozott vízre nem is volt szükségünk. Iskolai emlékeim alapján hosszabb és fárasztóbb túrára emlékeztem. Valamivel több, mint egy óra alatt kiértünk a szakadékból.


Dömösre a Lukács-árkon keresztül mentünk vissza, kellemes hepe-hupás, beszélgetős, tájban gyönyörködős szakasz, levezetésnek kiváló volt, élveztük nagyon.


Még néhány kép:

A Biatorbágy melletti igen látványos Nyakas-kő meglátogatása a kisebbik fiam ötlete volt, amit a világhálón talált képek alapján lelkesen támogattam én is. Az utat nem terveztük meg előre ami így utólag nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert arra a napra még terveztünk egy másik túrát is.
Biatorbágyra vonattal mentünk, a vasúttól gyalogoltunk ki a turista látványossághoz, de előtte megnéztük az állomás közelében található öreg temetőt.


A ma már használaton kívüli temető részben régi sváb sírok vannak, többnyire elég elhanyagolt állapotban, de még így is látványosak.
Innen a viadukt felé vettük az irányt, mindkettőnknek nagyon tetszett, talán a fiam nyűgözte le jobban, ő korábban még nem látott ilyet.



Innen már zártkertek közt, néhol föld úton haladtunk a célunk felé, egy két meredekebb kaptatót is megmászva jutottunk el a lebontott, beomlott pincékig.


4-5 pincét közelebbről is megnéztünk, innen már a tájban is gyönyörködtünk, lenyűgözőek voltak az őszi színek.
Nem sokkal az elhagyott, elhanyagolt pincesor után már a sziklaperemen haladtunk a kőhöz.


Nem mentünk végig a peremen, nagyjából 400 méterre a Nyakas-kőtől lementünk egy pihenőhelyre a szendvicseinket elfogyasztani, majd innen mentünk tovább a gyönyörű sziklához alulról megközelítve azt.
A pihenőhelyig egyetlen táblával sem találkoztunk ami útbaigazított volna, a hivatalos turista jelzéseken kívül, amin azért csodálkoztunk mert elég népszerű kirándulóhely.


A szikla megmászásához nem kell hegymászó felszerelés, még komolyabb hegymászó tudomány sem, ennek ellenére a kirándulók alig 10%-a mászott fel rá. Mi természetesen felmentünk, a panoráma gyönyörű fentről, mind az idevezető sziklaperem, mind az alatta elterülő táj fenséges látvány.



A szikláról való lejutáshoz nem árt megjegyezni, hogy milyen úton jutott fel az ember, ha ez megvan akkor gond nélkül le lehet érni. Azt már itt megbeszéltük, hogy a másik túrát elhalasztjuk és a hazajutáshoz a rövidebb utat választottuk, a sziklától alig egy kilométerre található az Alsómajor megálló ahol a Kelenföldre tartó busz megáll.
Nagyjából 10 Km-t gyalogoltunk, úgy éreztük mind ketten, hogy aznapra elég volt, még egy túra már nem fér bele így ősszel amikor korán sötétedik.