Pár nappal a koncert előtt tudtuk meg, hogy a kiszemelt helyszín visszalépett és új helyet kellett keresni a rendezvénynek. Az eredeti helyszín egyszer már bezárta kapuit előttünk külső nyomásra, most ismét ez történt, mert egy februári rendezvény plakátján szerepelt a klub neve, címe.
 Az új helyszín eléggé meglepő helyen volt, de aztán eszembe jutott, hogy régebben dolgoztam pár utcányira a Hunky-Punkyban, illetve volt a közelben egy kocsma amely az NSH tagok tőrzshelye volt.
 A helyszín változás, illetve a rosszindulatú pletykák mely szerint a rendezvény elmarad sejteni engedte előre, hogy nem lesz tömegnyomor, ennek ellenére több, mint 100 ember jött össze a belvárosi pincében. Bár a hely nagyobb volt, a megosztottsága miatt sokkal több ember nem is tudta volna élvezni a koncertet.
Mikor leértem már azon folyt a beszélgetés ki kezdjen, végül Retek (Hundriver, Sons of Odin) állt színpadra és kezdte hangulatba hozni a közönséget, előbb pár Skrewdriver nótával majd pár örökérvényű hazai slágerrel, mint az Oh Magyarország. A szám végén Kecsó barátom megjegyezte, hogy el kellett volna hoznia azt a zászlót amit még Győrben lengetett a Ballagó Idő búcsú koncertjén, ahol együtt énekelte a színpadon Berényi Fecóékkal az előbbi számot. 


Retek előadása után a német zenekar következett volna, de német rendőrség nem engedte ki az országból a zenekar dobosát és énekesét, a repülőtéren vették őrízetbe őket. A jelenlévő tagok svéd és magyar zenészekkel kiegészülve azért eljátszottak pár számot amit a buli előtt be tudtak gyakorolni, vagy már ismertek mindannyian régebbről.
 A németek után a lengyel Stalag következett. A srácok lendületes metált játszottak, talán a '80-as évek thrash, crossover zenekaraihoz tudnám hasonlítani, de nem igazán vagyok otthon a zenei stílusok meghatározásában.
Nagy sikerük volt a srácoknak, jött velük pár lengyel skinhead akik lelkesítették őket olyannyira, hogy a srácok vagy két albumnyi zenét eljátszottak.


A lengyelek után a Battleshout következett, a srácok már játszottak Pesten máskor is, akkor is nagy sikere volt a dallamos oi!/RAC muzsikájuknak, most sem volt ez másként a terem megtelt a közönséggel. Én közben szétnéztem odakint, a Loyalty records és a szervező NSBP kiadó standján. A Loyalty asztalán egy halom bakelit volt az új CD-k, pólók, felvarrók mellett. Angyal komám gazdagodott is egy szatyornyi bakelittel az új Ken és Arrow Cross lemez mellett egy Celtic Warrior és két Oi! album is birtokába került. Az NSBP standján két bőrőndnyi CD fogadta az érdeklődőket és pár régebbi póló. A CD-k közt olyan ritkaságok, mint a Skrewdriver Blood and Honour és Hail the New Dawn albuma, Ian Stuart szóló lemezek, Razors Edge, Les Vilains válogatás album, olyan OI! bandák lemezei, mint a The Pride vagy a Thumbscrew. 
 A nézelődést egy ismerős dallam szakította félbe, felcsendült a Landser legnagyobb slágere a "Opa war sturmführer bei der ss". A terem ami amúgy is tele volt most zsúfolásig telt, teli torokból énekelt mindenki az énekessel. Az orosz srácok is kitettek magukért, legalább másfélórát játszottak.


Az utolsó fellépő a svéd Code 291 volt, Jocke már szinte hazajár Budapestre, szinte mindenkit ismert a közönségből. A fellépésüket némi technikai malőr előzte meg, szerettek volna egy kicsit hangosabban szólni, mint az előző fellépő, így a technikusoknak előbb az összegerjedő mikrofonokat, gitárokat kellett lecsendesíteni, majd újra beállítani mindent. Pár perc hangolás után kezdődött a műsoruk, eljátszották a legnagyobb slágereiket, de ezek közül is a legnagyobb a Fuck the Spirit of 69 volt, zengett a terem az éneklő kopaszoktól.


A show vége felé már a közönség fele derékig vetkőzött, villogtak a tetoválások, a német motorosokon is egyértelműen látszottak a skinhead múlt jelei, bakancsok, viking motívumok politikailg nem korrekt jelképek mindenhol.


 Az utolsó fellépő után még vártak egy kis ráadást az emberek, de ez most elmaradt, ennek ellenére nem akaródzott indulni senkinek. Sokan még csak most lepték meg a kiadók standjait, a maradék pénzből bevásároltak, ittak még egy utolsót a cimborákkal, a koncert után egy órával még majdnem mindenki ott maradt, manapság ritkán van ilyen társaságban az ember, ki akarta élvezni mindenki minden percét. Az alacsony nézőszám ellenére itt volt fél Európa, olasz, portugál, osztrák, német, svéd, szerb, lengyel, olasz, orosz bajtársak jöttek össze egy estére. A rendezvényt külföldön azzal reklámozták, hogy Magyarország a "Rechts Rock" Mekkája, ez a hasonlat nem a legszerencsésebb, de miután feljöttünk a pincéből időnként úgy tünt, mintha tényleg a közelkeleten járnánk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.