Az emberek többsége elvesztette a hitét istenben ezért új vallásokat keresett magának. Kezdetben ez a kommunizmus volt, nagyapám csak nevetett rajtuk, az összes párttitkár istenhez fohászkodott amikor beteg lett.
Mára modernebb, divatosabb vallások jöttek létre a közösségi médiáknak köszönhetően. Íme egy kis ízelítő ezekből.

A Vegán.
 Ők azok akik mindenkit utálnak aki nem vegán. Többségük egy fogyókúra közben bukkant erre a vallásra, kezdetben elhitte, hogy egészségesebb és karcsúbb lesz, majd fokozatosan elmerült a vallás poklában és lassan hírdetni is kezdte a dogmákat, hogy mindezt csak emberiség érdekében és az állatok védelmében teszi. A vegánok esznek gombát (az, hogy a gomba nem növény és a rostjai megegyeznek a rovarok kitin páncéljával nem zavarja őket), de nem esznek mézet, mert az a méheké (vagy a többi állaté amelyik elveszi a méhektől a többi meg kicsöpög a kaptárból a földre, de sebaj az a földre csöpögve is a méheké), nem fogyasztanak tejterméket, mert az a bocié, még akkor is amikor már a boci rég nem szopik és akkor is, ha a tehénnek több a teje, mint amennyit a boci meg bír inni. Nincs kegyelem a vegetáriánusoknak sem, mert ők ugye fogyasztanak tejterméket. Ma már a keresztényekhez hasonlóan a vegánok is szektákra oszlottak, legismertebb szektájuk a nyers vegánok, ők mindent nyersen esznek (no egy kicsit lehet csalni, és sütőben szárítani az ételeket, de psszt, ennyitől még nem kerülnek a pokolba - talán).

Bogár evők
 Ők nálunk még kevésbé ismertek, de már hallatják gyengécske hangjukat. Az ő dogmájuk, hogy 10 éven belül éhen hal az emberiség, mert elfogynak a termőföldek és éhen halnak az állatok az eltünő legelők miatt. Mondjuk valaki felvilágosíthatná őket, hogy nálunk a termőföldek 50%-a műveletlen, a legelők 80%-án 20 éve nem legelt háziállat. A nyulak, fácánok és őzek túlszaporodtak a szigorodó vadászati törvények miatt. A gyümölcsösöket hagyják kipusztulni, mert nincs kereslet még áron alul sem a hazai gyümölcsökre az import déligyümölcsök miatt.

Állatvédők
Az egyik legveszélyesebb szekta, gyakran támadnak emberekre vélt vagy valós indokkal. Gyakorlatilag egy mizantróp csoport, minden embert utálnak és minden állatot szeretnek. A vallásuk lassan államvallásá válik, köszönhetően a médiáknak ahol rendszeresen teret kapnak és órákon át téríthetik az arra fogékony embereket. A vallásuk védelmében már törvényeket is hoztak. Az első "próba" törvény a halak tartásáról szólt, tilos a halakat gömb alakú akváriumban tartani, mert depressziósak lesznek. Nos ez bejött nekik, az emberek ellenkezés nélkül elhitték és kidobták a gömböket. Azóta sorra születnek a törvényeik, ma már egy kutya megöléséért többet kaphatnak az elkövetők, mint egy ember életéért. (Kis Norbi gyilkosai alig több, mint 2 év után szabadultak). Az állatvédők 99.9%-a eszik húst, amikor a gyomrukról van szó nem jelent gondot az sem, hogy kosher vagy halal módszerrel kivéreztetik az élő állatokat, amit nem látnak nem fáj az állatoknak.

Antifák
Amíg nálunk az állatvédők a legveszélyesebbek addig nyugaton az állatvédők helyét már átvették az antifák. Az antifák többnyire drogos, alkoholista fiatalok akik ezen szerektől beindulva törnek-zúznak Európa utcáin. Emberre még nagy létszámban is ritkán mernek támadni, ha mégis akkor is csak a létszámfölényükben bíznak, gyakran így is véres orral kullognak haza. Itthon a '90-es évek elején jelentek meg, kezdetben 80-100 fő körüli "tömegben" hallatták a hangjukat, mára alaposan megfogyatkoztak, többnyire 20-30 fő tüntetget a hazafiak ellen. Gyakran látni őket melegekkel, kisebbségekkel karöltve ordibálni. 

35 éve lépett először színpadra az első magyar skinhead zenekar: a Mos-oi!

Becsület és kitartás a végsőkig


Karcolat egy fiatal hazafi tollából, mely a kitörésről szól. Egy kitalált történet, mely tulajdonképpen bármelyik katonával megeshetett, és ki tudja, talán pontosan így is volt.

Becsület és kitartás a végsőkig


Napok óta megállás nélkül lövegek zaja hallatszott, Pestet rommá lőtték az oroszok, a túlélő nőket és gyerekeket megerőszakolták vagy megkínozták, a kórházakat felgyújtották, a házakat kifosztották. De a Budai Várban egy maroknyi körülzárt védő mégis reménykedett abban, hogy talán még van esély a lehetetlenre...

1945. február 11., hajnali 1 óra
Egy piszkos és izzadt fiatalember fekszik hanyatt egy priccsen, körülötte magyar és német katonák, akik ugyanúgy álmatlanul bámulják a plafont a túlzsúfolt helyiségben. Kimegy a szobából, a holdfényben jobban látszik az arca, kétséget kizáróan aligha több 16-17 évesnél, valószínűleg gimnáziumi tanulmányait folytathatta Pesten, amikor a háború az ország belsejét is elérte. Vannay gyorskiképzésű riadózászlóaljába tartozhatott. Lassan baktatott a Várban a sebesültellátó felé, közben próbálta felidézni magában azokat az időket, amikor még boldogan és önfeledten élte életét, közbe fájó szívvel gondolt arra, amikor hírt kapott édesapja haláláról, aki Délvidéken egy szerb partizánmerénylet áldozata lett '42-ben. Közben elérkezett az alkalmi ,,kórház"-hoz, ahol a szanitéc fel-alá rohangált a több ezer sebesült között.

Odament az egyik sebesülthöz, régi iskolatársához, aki repesztalálatot kapott, de már egészen szépen gyógyultak a sebei. Felnyitotta a szemeit és azt mondta:
- István, tudom, hogy nincs már remény.
- Nem, nem mondhatsz ilyet; amíg mi élünk, addig van esély - István szavai keményen hangzottak, érezni lehetett, hogy elhiszi, amit mond.
- Te hogyhogy nem félsz?
- Félek; hidd el, Péter, hogy nagyon is félek. De tudom, hogyha mi feladjuk, akkor nincs, aki védje Európát. A mi vállunkon most hatalmas teher van, most nem magunkért, hanem a hazánkért küzdünk.
Szavai megerősítették Pétert a hitében. Még hosszasan beszélgettek Péter ágyánál.

Reggel 7 óra
A várfalon két őrszem beszélget. Az egyik szeméből könnynek gördülnek ki, mikor egy fényképet vesz elő a zsebéből. Az ütött-kopott, meggyötört képen egy asszony látható egy hétéves kislánnyal és egy csecsemővel a karján. A katona negyven körüli, borostás, beesett szemű, egyenruhája alapján wermachtos lehetett, míg a másik szintén meggyötört katona a Magyar Királyi Honvédségnél szolgálhatott az egyenruháját nézve. Bár inkább egyenruha-maradványokról beszélhetnénk, mert látszott rajta, hogy több csatát is megjárt már - lehet, hogy a Don vidékén is harcolt. A hajnal fénye végigsütött a pesti romokon. A magyar honvéd tudta, hogy hazája határán áll, mert amerre a szem ellát, a Szovjetunió van, csupán ez a Vár, amely a szabad Magyarországból megmaradt. A német pedig tudta, hogyha elvész Pest, akkor az oroszok megállás nélkül haladnak tovább, és az ő falucskáját is a földdel teszik egyenlővé... és abba még belegondolni se mert, hogy az ő gyönyörűséges feleségével mit tennének az ázsiai fenevadak. Mindketten elkeseredetten reménykedtek a dolgok jobbra fordulásában és a Gondviselésben. Bár mindketten tudták, hogy élelmük és lőszerük egyaránt vészesen fogy.

Déli 12 óra
István baktat az ebédért. Már napok, hetek óta úgy fogyasztja el az ebédet, mintha az élete utolsó étkezése lenne, de most különösen úgy érezte, hogy utoljára folyik le a torkán meleg leves, amit ugyan íztelensége miatt gyűlölt, de egyéb hiányában úgy felfalta a hozzáadott kenyérdarabbal együtt, mintha legalábbis valami sültcsirke lett volna: hiába no, az éhes gyomornak mindegy mivel, csak megtöltse az ember. Ugyan nem lakott jól, de erőt nyert a gondolkozáshoz. Eszébe jutott édesanyja levele, amit ősszel kapott, hogy az oroszban sohase bízzon, mert az sohasem állja a szavát, az orosz pusztulást hoz csak magával, semmi mást. Szívében töménytelen gyűlölet gyűlt össze a hazáját megszálló és kizsákmányoló vörös hordával szemben. De gyűlölte az egész háborút is, mert nem értette, minek háborúzni, miért is viaskodnak egymással a nemzetek, mire jó ez a sok vérontás. Már nem is emlékezett arra, hogy kezdődött a háború, úgy rémlett neki, mintha már az örök idők óta a Várat védenék, mintha az egész itt kezdődött volna, ahol számára kezdődött. Arra emlékezett csupán, hogy decemberben nem azért állt be Vannay riadózászlóaljába, mert harcolni akart. Nem, ő sohasem akarta a harcot, de tudta, hogy neki harcolnia kell. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet gyáván elfutni, hanem ki kell állni a családjáért, minden magyar családért, mert a haza elvész, ha senki sincs elég bátor érte harcolni. Tudta, hogy nem az a nagy ember, aki tud a hazáért élni, hanem aki akár halni is képes érte. Körülnézett az emberek között a Várban: ezernyi paraszt, katona, bankár, boltos, költő, tanár, diák volt a szeme előtt, akik közül egy se akarta a háborút, de a haza hívó szavára szó nélkül elbúcsúztak szeretteiktől, és fegyvert fogtak. Ez volt az, amit az összes védő tisztelt a másikban.

Délután háromnegyed 6
Tisztek lépkednek gondterhelt arccal a rádiószoba felé. Elöl ment Pfeffer-Wildenbruch, mögötte Hindy Iván, utánuk még egy-két magyar és német tiszt. Pfeffer-Wildenbruch gondterhelt arccal magyarázott valamit a rádiósnak, aki beállította az adóvevőt. Ezután magához vette a német tiszt a mikrofont és elmondta az üzenetét az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak: ,,Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és fegyveres civilekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében."

A tisztek tudták, hogy a halálba rohannak, de esküjük nem engedte, hogy aljas módon megadják magukat, hogy a fegyvert letéve hagyják hazájukat elpusztulni: nekik az utolsó csepp vérükig harcolni kellett!

Este fél 8
István a Vár központja felé szaladt, és vele együtt mindenki, aki mozogni tudott. A tisztikar tartott beszédet. Az emberek érezték, hogy sorsdöntő percek következnek. Mikor odaért István, éppen Prónay Pál tartott beszédet:

"Testvéreim, magyarok és németek! Tudjátok, hogy nem sokáig tudnánk a Várat megtartani, ezért két lehetőséget tárok elétek. Az első az, hogy letesszük a fegyvert és feladjuk a Várat, feladva ezzel egész Európát, és nem törődünk azzal, hogy asszonyainkat, leányainkat, édesanyáinkat megerőszakolják, édesapáinkat, fivéreinket pedig lánctalppal tapossák, házainkat felgyújtják és kifosztják, barmainkat elterelik. Vagy választhatjuk a nehezebb utat, azt, hogy eskünkhöz híven megpróbáljuk megvédeni a kereszténységet és hazánkat, kitörve a Várból, ahogy Zrínyi apánk tette egykoron. Szembenézünk a vörös ördöggel és addig harcolunk, amíg van bennünk élet, addig, amíg a lelkünk nem távozik a csillagösvényre őseink mellett elfoglalni a kiérdemelt helyét, hogy onnan tekintsünk hazánkra. Én személy szerint eskümre emlékezve, mely úgy hangzott, mint tudjátok, hogy »inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át«, a kitörést választom. Inkább meghalok a hazámat védve, mint feladjam a hitem és hazám. Ezért csak annyit mondok, hogy előre Istenért, hazáért!"

A katonák egy emberként üvöltötték Prónay utolsó mondatát. A szót most Hindy vette át: "Bajtársak, előreküldött csapataink sikeresen lefegyverezték a Széll Kálmán tér orosz őrségét. Itt az esély, most vagy soha. Kitörünk a várból."

István az első hullámban vett részt. Felvette fegyverét és körülnézett: mindenütt ugyanazt az elszánt ábrázatot látta. Mindenki tudta, hogy egy letűnt kor utolsó védőbástyái, ők voltak az utolsó keresztes lovagok. Lassan, lépésről lépésre, utcáról utcára haladtak, mikor hirtelen hatalmas pergőtűz zúdult rájuk a tetőkről. Mire az ellenség hollétére rájöttek, több száz halott volt. Hamar elterjedt a hír a honvédek között, hogy elárulták a csapatokat. István egy épületbe kúszott be, úgy úszta meg a golyózáport. Felfutott az épület romokban álló lépcsőjén, és egy emeleti ablakon keresztül látta a szemközti épületből tüzelő oroszokat. Kidugta a puskáját az ablakon, mély levegőt vett, célzott, lőtt, talált, emberfeletti pontossággal szedte le az oroszokat. Látta, hogy lent lassan túlsúlyba kerülnek, ezért lement és ott folytatta tovább. Lassan, egyre fogyva, de előre haladtak.

Egyszercsak tankok jöttek, alig volt pár tanktörő ütegük, de szerencsére István leleményes módon rájött, hogy gránátot kell a tankok lánctalpához dobni, akkor mozgásképtelenekké válnak. Óriási emberveszteségeket szenvedtek, de még mindig nyomultak előre. Hirtelen szúró fájdalmat érzett István a hasa alatt, lenézett és látta, hogy véres a kabátja. Térdre rogyott, és a szeme előtt még utoljára felvillant a képe szíve igazi hazájának, egy hegykoszorúval övezett, folyók szabdalta medencének képe. Ezután lelke lassan elhagyta a testét.

Teste most valószínűleg egy tömegsírban fekszik valahol a többi névtelen hőssel együtt, akik Európa szabadságáért harcoltak és estek el. De a lelke a halhatatlanok csarnokába került, és Árpád vezér mellől tekint le most hazánkra, és tudja, hogy halála nem volt értelmetlen.

(G. A. - Front - 2009 február)
Javította: B. Bernadett

 A klub végig megőrizte népszerűségét a leggyengébb koncerten is 80 fizető vendég volt, de átlagban 100-120 fő vett jegyet egy-egy koncertre.


 Az egyik első bulik egyikére Bőr is feljött Szegedről pár fiatalabb kopasszal. Vitték a klub hírét haza és onnantól mindig jött pár szegedi srác is a bulikra. A buli előtt összefutottunk Bőrékkel és velük mentem a koncertre, Bőr kitalálta, hogy énekeljük el kánonban a Last resort - We are Skinhead in Sta-press című számát út közben, hát én sem vagyok ének-zenei tehetség, de a többség még hírből sem értette mi akar lenni az a kánon, így maradtunk a jól bevált 100 bakancsban 50 skinhead van kezdetű nótánál.
 A fellépők a vége felé megfogyatkoztak, a Sik-oi! csak a legelső bulin lépett fel legnagyobb bánatomra, nekem bejött a zenéjük. Volt még egy ismeretlen banda, ők is egyszer jöttek összesen, egy lassú, andalító számmal kezdtek amire senki nem mozdult meg, utána hiába folytatták a 4 skins - Chaos című számával a közönség még az első szám hatása alatt volt, így lejöttek a színpadról sértődötten és soha többet nem láttuk őket. Lassan a Dr. Skinhead is elmaradt és a Roial sem játszott minden bulin. A 88-as csoport akkoriban már Bőr nélkül játszott és a punk felé kacsingatott, így ők ott már nem léptek fel, a Gusztus egy korábbi nem túl nagy sikerű buli miatt nem járt fel Pestre, a ZEF nem sokkal előtte oszlott fel, más ismert zenekar nem igazán volt akkoriban. Ennek ellenére kialakult egy stabil 50-60 fős törzsközönség akik minden bulin ott voltak és mindig jött pár új srác is a bulikra.
 Itt a klubban érett lassan mozgalommá az addig inkább csak szubkultúraként létező skinhead. Innen indultunk 60-80 fős csoportokban punk bulikra, vagy a belvárosba arabot verni. Volt, hogy a Boráros téren a HÉV-ről leszállva akadtunk össze nagyobb csöves társasággal akik egy rock vagy metál buliról jöttek, mi 30-40-en lehettünk ők közel százan, simán lehengereltük őket, az eset után egy órával a Nyugatiban összetalálkoztam egy kisebb részükkel, én egyedül voltam ők hatan-heten mégis ők mentek el mellettem lesunyt fejjel.
 Márciusban tartották a punkok a Demonstration 88 rendezvényüket magyar és külföldi fellépőkkel, aznap volt klubunk nekünk is így egyértelmű volt, koncert után tiszteletünket tesszük náluk. Így is lett volna, mintegy 80-an indultunk kifordított bomberben, de a Ganz melletti utcában csőtörés volt, így a tűzoltók mellett egy csomó rendőr is volt a környéken. Mikor a rendőrök megláttak egy okostojás a dzsekinkre célozva megjegyezte, hogy itt jönnek a kukások. A rendőrök miatt úgy döntöttünk nem megyünk be, felszálltunk egy villamosra ami tele volt punkkal. Az egyik kukorinak felgyulladt a taraja meg némi pofozkodás is kialakult, a soför megállította a villamost a punkok leszálltak és körbevették a villamost követő rendőrautót amiből a kékek nem tudtak kiszállni, így mi simán elszeleltünk.
 Ha akkor be tudunk menni hosszú időre megakasztjuk a hazai punk szubkultúrát, a rendszeres terrortól tartva nem lett volna olyan banda aki fel mer lépni.


 A koncertek egyik fénypontja Ramon volt, minden egyes bulin elénekelte a Skinhead indulót legnagyobb örömünkre. Egy idő után a fellépők minden számát kívűlről ismertük, a Pannon Skinstől a Pannon Skins indulót, a Fejbőrtől a Turul madarat és a Fehér Virágoktól az Erdélyt kedveltük legjobban, de itt nem volt olyan, hogy rossz nóta, minden számot az énekesekkel üvöltöttünk.
 A mozgalommá válás nem csak a szervezett balhékban nyílvánult meg, itt hírdette meg Dudi a közös március 15.-ei megemlékezést, ahol a megjelent kopaszokat végig gépfegyveres rendőrök kísérték, aznap tartotta az akkori ellenzék az addigi legnagyobb demonstrációját.
Én aznap dolgoztam, a munkahelyemen levetették a kokárdát, a Deák téri találkozóra ki tudtam menni és vittem ki az akkor frissen megjelent Power of oi! első számából pár darabot. Dudinak tetszett, azt javasolta a megjelent újságcikkekhez fűzzek megjegyzéseket. Mai szemmel nézve már elég jelentéktelen kiadvány volt, de akkor ilyesmi még nem volt itthon, csak pár külföldi kiadványt tudtam a szűkös lehetőségekhez képest utánozni.
Később a klubban lett meghírdetve a közös szurkolás az áprilisi Magyarország - Anglia mérkőzésen. A meccs előtti estén az angolok balhéztak egy budai szórakozóhelyen, azt szerettük volna megtorolni, de akkor ehhez még szervezetlenek voltunk és az angolok közelébe sem fértünk, így megint csak pár csöves kapott néhány pofont a meccs után.
 A Pannon Skins mintájára megalakult a Zugló skins. Sokkal szervezettebbek lettünk, átjártunk egymáshoz más kerületekbe, más terekre, korábban 4-5 fős csoportokban mászkáltunk, más kerületek kopaszaival kiegészülve sokkal ütőképesebbek lettünk, a rendszeres koncertek összehozták az embereket.
Ahogy jobb idő lett a művelődési ház mögötti parkban is szerveztek bulikat, az egyik alkalommal négyen felszálltunk egy buszra ami zsúfolásig tömve volt csövesekkel, a buszon egy srác haját levágtuk egy kis összecsukható ollóval, senki nem mert kiállni a srác mellett, a srác is szótlanul tűrte. A balhék hatására nőtt a hírnevünk, egyre több fiatal lett kopasz.

Befejező rész következik hamarosan...