Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Becsület és kitartás a végsőkig


Karcolat egy fiatal hazafi tollából, mely a kitörésről szól. Egy kitalált történet, mely tulajdonképpen bármelyik katonával megeshetett, és ki tudja, talán pontosan így is volt.

Becsület és kitartás a végsőkig


Napok óta megállás nélkül lövegek zaja hallatszott, Pestet rommá lőtték az oroszok, a túlélő nőket és gyerekeket megerőszakolták vagy megkínozták, a kórházakat felgyújtották, a házakat kifosztották. De a Budai Várban egy maroknyi körülzárt védő mégis reménykedett abban, hogy talán még van esély a lehetetlenre...

1945. február 11., hajnali 1 óra
Egy piszkos és izzadt fiatalember fekszik hanyatt egy priccsen, körülötte magyar és német katonák, akik ugyanúgy álmatlanul bámulják a plafont a túlzsúfolt helyiségben. Kimegy a szobából, a holdfényben jobban látszik az arca, kétséget kizáróan aligha több 16-17 évesnél, valószínűleg gimnáziumi tanulmányait folytathatta Pesten, amikor a háború az ország belsejét is elérte. Vannay gyorskiképzésű riadózászlóaljába tartozhatott. Lassan baktatott a Várban a sebesültellátó felé, közben próbálta felidézni magában azokat az időket, amikor még boldogan és önfeledten élte életét, közbe fájó szívvel gondolt arra, amikor hírt kapott édesapja haláláról, aki Délvidéken egy szerb partizánmerénylet áldozata lett '42-ben. Közben elérkezett az alkalmi ,,kórház"-hoz, ahol a szanitéc fel-alá rohangált a több ezer sebesült között.

Odament az egyik sebesülthöz, régi iskolatársához, aki repesztalálatot kapott, de már egészen szépen gyógyultak a sebei. Felnyitotta a szemeit és azt mondta:
- István, tudom, hogy nincs már remény.
- Nem, nem mondhatsz ilyet; amíg mi élünk, addig van esély - István szavai keményen hangzottak, érezni lehetett, hogy elhiszi, amit mond.
- Te hogyhogy nem félsz?
- Félek; hidd el, Péter, hogy nagyon is félek. De tudom, hogyha mi feladjuk, akkor nincs, aki védje Európát. A mi vállunkon most hatalmas teher van, most nem magunkért, hanem a hazánkért küzdünk.
Szavai megerősítették Pétert a hitében. Még hosszasan beszélgettek Péter ágyánál.

Reggel 7 óra
A várfalon két őrszem beszélget. Az egyik szeméből könnynek gördülnek ki, mikor egy fényképet vesz elő a zsebéből. Az ütött-kopott, meggyötört képen egy asszony látható egy hétéves kislánnyal és egy csecsemővel a karján. A katona negyven körüli, borostás, beesett szemű, egyenruhája alapján wermachtos lehetett, míg a másik szintén meggyötört katona a Magyar Királyi Honvédségnél szolgálhatott az egyenruháját nézve. Bár inkább egyenruha-maradványokról beszélhetnénk, mert látszott rajta, hogy több csatát is megjárt már - lehet, hogy a Don vidékén is harcolt. A hajnal fénye végigsütött a pesti romokon. A magyar honvéd tudta, hogy hazája határán áll, mert amerre a szem ellát, a Szovjetunió van, csupán ez a Vár, amely a szabad Magyarországból megmaradt. A német pedig tudta, hogyha elvész Pest, akkor az oroszok megállás nélkül haladnak tovább, és az ő falucskáját is a földdel teszik egyenlővé... és abba még belegondolni se mert, hogy az ő gyönyörűséges feleségével mit tennének az ázsiai fenevadak. Mindketten elkeseredetten reménykedtek a dolgok jobbra fordulásában és a Gondviselésben. Bár mindketten tudták, hogy élelmük és lőszerük egyaránt vészesen fogy.

Déli 12 óra
István baktat az ebédért. Már napok, hetek óta úgy fogyasztja el az ebédet, mintha az élete utolsó étkezése lenne, de most különösen úgy érezte, hogy utoljára folyik le a torkán meleg leves, amit ugyan íztelensége miatt gyűlölt, de egyéb hiányában úgy felfalta a hozzáadott kenyérdarabbal együtt, mintha legalábbis valami sültcsirke lett volna: hiába no, az éhes gyomornak mindegy mivel, csak megtöltse az ember. Ugyan nem lakott jól, de erőt nyert a gondolkozáshoz. Eszébe jutott édesanyja levele, amit ősszel kapott, hogy az oroszban sohase bízzon, mert az sohasem állja a szavát, az orosz pusztulást hoz csak magával, semmi mást. Szívében töménytelen gyűlölet gyűlt össze a hazáját megszálló és kizsákmányoló vörös hordával szemben. De gyűlölte az egész háborút is, mert nem értette, minek háborúzni, miért is viaskodnak egymással a nemzetek, mire jó ez a sok vérontás. Már nem is emlékezett arra, hogy kezdődött a háború, úgy rémlett neki, mintha már az örök idők óta a Várat védenék, mintha az egész itt kezdődött volna, ahol számára kezdődött. Arra emlékezett csupán, hogy decemberben nem azért állt be Vannay riadózászlóaljába, mert harcolni akart. Nem, ő sohasem akarta a harcot, de tudta, hogy neki harcolnia kell. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet gyáván elfutni, hanem ki kell állni a családjáért, minden magyar családért, mert a haza elvész, ha senki sincs elég bátor érte harcolni. Tudta, hogy nem az a nagy ember, aki tud a hazáért élni, hanem aki akár halni is képes érte. Körülnézett az emberek között a Várban: ezernyi paraszt, katona, bankár, boltos, költő, tanár, diák volt a szeme előtt, akik közül egy se akarta a háborút, de a haza hívó szavára szó nélkül elbúcsúztak szeretteiktől, és fegyvert fogtak. Ez volt az, amit az összes védő tisztelt a másikban.

Délután háromnegyed 6
Tisztek lépkednek gondterhelt arccal a rádiószoba felé. Elöl ment Pfeffer-Wildenbruch, mögötte Hindy Iván, utánuk még egy-két magyar és német tiszt. Pfeffer-Wildenbruch gondterhelt arccal magyarázott valamit a rádiósnak, aki beállította az adóvevőt. Ezután magához vette a német tiszt a mikrofont és elmondta az üzenetét az ostromzáron kívül állomásozó alakulatoknak: ,,Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és fegyveres civilekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében."

A tisztek tudták, hogy a halálba rohannak, de esküjük nem engedte, hogy aljas módon megadják magukat, hogy a fegyvert letéve hagyják hazájukat elpusztulni: nekik az utolsó csepp vérükig harcolni kellett!

Este fél 8
István a Vár központja felé szaladt, és vele együtt mindenki, aki mozogni tudott. A tisztikar tartott beszédet. Az emberek érezték, hogy sorsdöntő percek következnek. Mikor odaért István, éppen Prónay Pál tartott beszédet:

"Testvéreim, magyarok és németek! Tudjátok, hogy nem sokáig tudnánk a Várat megtartani, ezért két lehetőséget tárok elétek. Az első az, hogy letesszük a fegyvert és feladjuk a Várat, feladva ezzel egész Európát, és nem törődünk azzal, hogy asszonyainkat, leányainkat, édesanyáinkat megerőszakolják, édesapáinkat, fivéreinket pedig lánctalppal tapossák, házainkat felgyújtják és kifosztják, barmainkat elterelik. Vagy választhatjuk a nehezebb utat, azt, hogy eskünkhöz híven megpróbáljuk megvédeni a kereszténységet és hazánkat, kitörve a Várból, ahogy Zrínyi apánk tette egykoron. Szembenézünk a vörös ördöggel és addig harcolunk, amíg van bennünk élet, addig, amíg a lelkünk nem távozik a csillagösvényre őseink mellett elfoglalni a kiérdemelt helyét, hogy onnan tekintsünk hazánkra. Én személy szerint eskümre emlékezve, mely úgy hangzott, mint tudjátok, hogy »inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át«, a kitörést választom. Inkább meghalok a hazámat védve, mint feladjam a hitem és hazám. Ezért csak annyit mondok, hogy előre Istenért, hazáért!"

A katonák egy emberként üvöltötték Prónay utolsó mondatát. A szót most Hindy vette át: "Bajtársak, előreküldött csapataink sikeresen lefegyverezték a Széll Kálmán tér orosz őrségét. Itt az esély, most vagy soha. Kitörünk a várból."

István az első hullámban vett részt. Felvette fegyverét és körülnézett: mindenütt ugyanazt az elszánt ábrázatot látta. Mindenki tudta, hogy egy letűnt kor utolsó védőbástyái, ők voltak az utolsó keresztes lovagok. Lassan, lépésről lépésre, utcáról utcára haladtak, mikor hirtelen hatalmas pergőtűz zúdult rájuk a tetőkről. Mire az ellenség hollétére rájöttek, több száz halott volt. Hamar elterjedt a hír a honvédek között, hogy elárulták a csapatokat. István egy épületbe kúszott be, úgy úszta meg a golyózáport. Felfutott az épület romokban álló lépcsőjén, és egy emeleti ablakon keresztül látta a szemközti épületből tüzelő oroszokat. Kidugta a puskáját az ablakon, mély levegőt vett, célzott, lőtt, talált, emberfeletti pontossággal szedte le az oroszokat. Látta, hogy lent lassan túlsúlyba kerülnek, ezért lement és ott folytatta tovább. Lassan, egyre fogyva, de előre haladtak.

Egyszercsak tankok jöttek, alig volt pár tanktörő ütegük, de szerencsére István leleményes módon rájött, hogy gránátot kell a tankok lánctalpához dobni, akkor mozgásképtelenekké válnak. Óriási emberveszteségeket szenvedtek, de még mindig nyomultak előre. Hirtelen szúró fájdalmat érzett István a hasa alatt, lenézett és látta, hogy véres a kabátja. Térdre rogyott, és a szeme előtt még utoljára felvillant a képe szíve igazi hazájának, egy hegykoszorúval övezett, folyók szabdalta medencének képe. Ezután lelke lassan elhagyta a testét.

Teste most valószínűleg egy tömegsírban fekszik valahol a többi névtelen hőssel együtt, akik Európa szabadságáért harcoltak és estek el. De a lelke a halhatatlanok csarnokába került, és Árpád vezér mellől tekint le most hazánkra, és tudja, hogy halála nem volt értelmetlen.

(G. A. - Front - 2009 február)
Javította: B. Bernadett

A bejegyzés trackback címe:

http://odin.blog.hu/api/trackback/id/tr6413637326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.