Megtalált egy érdekes kérdés, ami a két színtér közötti átjárást és átfedéseket feszegeti.
Bevallom, örülök ha ezt valaki felveti és beszélhetek erről.
Szóval, ahogy megfigyeltem, a „tudatos útkeresés” általában 14-15 éves korban kezdődik. Ez az én esetemben, a '80-as évek végére tehető. Az első zenék, amik igazán megfogtak, és gyűjteni kezdtem őket, azok már akkor is régebbinek számítottak. Bill Haley, Jerry Lee Lewis, és persze Elvis zenéje fogott meg először mélyebben. Emellett viszont a mi korunkban éltünk, és a problémáink is a korunknak megfelelők voltak. A szocialista rendszer utolsó szakaszában nőttünk fel a barátainkkal. Saját elképzeléseink voltak, már gyerek fejjel tudtuk, hogy ami itt van, az nem nekünk való, sőt, senkinek. Hallgattuk a zenét, beleképzeltük magunkat a lázadó szerepbe.
Az általános iskolában hetedikes vagy nyolcadikos voltam, amikor a Kékfény egyik adásában, egy fiatal csoportosulás tetteiről adtak le híreket. Ők voltak a skinhead-ek. És az az igazság, hogy többünket -a műsor szándékaival ellentétben- nem megbotránkoztatott vagy taszított ez a társaság. Beszélgettünk róluk, próbáltunk információkat szerezni róluk. Tetszett, hogy szembemennek a rendszerrel, hogy vállalják eszméiket. Múlt az idő, találkoztunk különböző csoportokkal, szereztük az infókat. Itt-ott valamelyikünk kijutott Bécsbe, vagy valamelyik külföldi rokon meglepett vagy egy baseball-, vagy egy bomber dzsekivel. Voltak rockabilly klubok, de igazából máshová is vágytunk. Voltak hétköznapok, amikor csak dumálgatni volt lehetőség, valamelyik közeli téren. A mi legszűkebb gyerekkori brancsunk, főleg belvárosiakból állt. Sokat járkáltunk a környéken, legurultak az első üveg sörök, elszívtuk az első bagókat. Bővült a társaság is, olyanokat ismertünk meg, akik szintén a mi életünket élték. Volt, hogy a Hild téren, a Deák téren, vagy épp a Vörösmarty téren múlattuk velük az időt. Elkezdtünk lejárkálni a PeCsába is, ahol a Táncőrület bulik voltak. Ahogy visszaemlékszem, elég vegyes volt a társaság akkoriban. Voltak Depeche Mode-osok, kopaszok. Bőven belefért, hogy egy psychobilly-s brancs is legyen közöttünk. Igazából nem is lehetett mindig tudni, hogy ki mit képvisel esetleg. Az öltözékben is elég nagyok voltak az átfedések. Nyomultunk együtt, jó bulik voltak, beszélgettünk. Azt hiszem, egyesével ezek a szubkultúrák nagyon kis csoportok lettek volna. Így viszont egész jó kis tömeg voltunk.
Ezek a társaságok aztán, szerintem főleg mindenféle magánéleti dolgok miatt, lassan elapadtak, átalakultak. Sokan bevonultak közben, meg az is igaz, hogy azokban az időkben másképp mentek az információk is. Emlékszem, egyik haverom elköltözött a szüleivel, és mivel csak egy otthoni telefonszámot tudtam tőlük, évekre elvesztettem vele a kapcsolatot. Tehát nem tudom pontosan, merre lettek ezek a társaságok, sokukról semmit sem tudok.
Ha ugrunk egy nagyot az időben, azt kell látnunk, hogy ezek a vegyes társaságok eltűntek. Mindenki a maga kis színterében gondolkodott. Ami összekötötte régen ezeket a brancsokat, valahogy feledésbe merült
Pár éve viszont megint változást érzek. Mintha újra megnyílt volna az átjárás az irányzatok között. Persze ez nem jellemző minden résztvevőre. A psychobilly alapvetően apolitikus szubkultúra, de ez a személyekre nem feltétlenül igaz. Ez a zene nem nemzeti vagy ideológiai töltetű, inkább egy bizarr világba menekül a hétköznapok elől. De a képviselőinek egyenként megvan a saját világnézetük, politikai beállítottságuk. Ez egy koncerten tabu, de máshol nem kell megtagadni. Sokan vannak a színtéren, akik politikailag közel állnak a skinhead-ekéhez hasonló nézetekhez. Ezt fel kell vállalni, úgy mint rég. Ahogy a skinhead-ek is sok esetben szívesen hallgatnak billy-s zenéket. Tehát vagyunk egy páran, akik nem zárkózunk el a másik irányzattól, aminek személyes okai is vannak persze, szoros barátságok is vannak közöttünk. Jó lenne látni viszont, hogy erre egyre több példa lenne, és nem hagynánk, hogy megfertőzné köreinket ez a „divatos” elhatárolódó-maszlag, ami sajnos egyre több helyen megmérgezett már kapcsolatokat. Nem titok, hogy arra is van -egy szerencsére nem túl hatékony- kísérlet, hogy kimondottan antirasszista bélyeget erőltessenek a psychobillyre, ami ellen viszont elég nagy az ellenállás. Nem azért mert az ellenkezője lenne igaz, hanem mert pont az ilyen meghatározásoktól és jellemzőktől való mentesség jegyében született a műfaj.
Volt egyébként példa arra is, hogy a kinézetem miatt skinhead-nek gondolt egy véglény az utcán. Rá is kérdezett, hogy így van-e. Meghagytam a hitében, persze bunyó lett a vége. . . de nem is ez a lényeg. A közösségbe tartozónak éreztem magam, és az kötelez, ráadásul ehhez egy jöttmentnek semmi köze. Úgyhogy azt hiszem vagy szoros a kapcsolat a színterek között, vagy két személyiséggel rendelkezem.
Szerintem ez a két irányzat ugyanazoktól, de legalább hasonló külső megvetésektől szenved a kialakulásuk kezdete óta. Ezért akár tetszik, akár nem, haverok vagyunk már a legelejétől, aminek így is kell maradnia.
Köszönöm Levente barátomnak ezt az érdekes írást.
Ezzel egy sorozatot szeretnék elindítani, bemutatva a többi szubkultúrát és azok kapcsolatát a skinheadekkel.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek